A túra hossza
Szintkülönbség
Szintidő
Legmagasabb pont
Indulás
Útvonal
Érkezés
Résztvevők
Időjárás
Leírás
Ha jól rémlik negyedszer indulok el éjszaka bólyákat leszedni. De most egyedül. Nem érdekel a sötét erdő, meg ilyen hülyeségek. Már ezerszer jártam erre, éjszaka még többször is, mint nappal. Az van bennem, hogy a túrázóknak sokkal szarabb, hiszen már 60 km van a lábukban, kiszívta őket a nappali 33 fokos hőség, és ha először vannak itt, még az utat sem ismerik. Akkor kerülhetek csak gondba, ha kimerül az elem a fejlámpámból. De erre végül is nem utalt semmi jel az út során.
Még világos volt, amikor indultam. Felérve a rádiházi dombtetőre, kelet felé hatalmas zivatarfelhő állt össze. Nyugat felé kezdett tisztulni, de azért még nem nyugodtam meg teljesen. Szerencsére hoztam esőkabátot. Mielőtt beértem volna az erdőbe elraktam a fényképezőt. Ha elkezdene esni, akkor ne ázzon be, és különben is, nincs kedvem a sötétben fényképezi. A másik, hogy otthon hagytam egy pár elemet, és a GPS-ben kezdett lemerülni. Így a fényképezőből átraktam abba az elemet. Inkább most cserélem ki, mint a sötétben. Befújtam magam rovarriasztóval, mert egyre gyakrabban zaklattak a böglyök. Ettől aztán eltűntek. Beérve az erdőbe először felkapcsoltam a lámpát, mert azért ott már félhomály volt. De aztán kikapcsoltam, mert igazából nem volt rá szükség. Az út nem volt sáros, gyorsan tudtam haladni. Egy óra alatt eljutottam az első bólyáig, amit beraktam a táskába, és rögtön idultam is tovább.
A rádiházi pont 21-kor zár elvileg, de fél nyolckor már mindenki elment. Ezért indulhattam el én egy órával a pont zárása előtt. Viszont így a bólyák is jóval zárás előtt lesznek leszedve. Két srác ment előttem, kb. 20-30 perccel. Még láttam őket, amikor odaértem Rádiházára, ők akkor indultak el. Szentpéterföldén a kocsmáros megerősítette, hogy kb. fél órája ment el az utolsó két ember, de valaki visszament Rádiházára, mert kihagyta azt a pecsétet. De ekkor már hivatalosan is be kellett zárnia annak a pontnak, és én sem láttam senkit visszafelé jönni. Egyébként Szentpéterfölde előtt és után is hosszú olyan szakasz van, ahol nem kell lámpázni, ezzel is kíméltem az elemeket. Az erdészháznál aztán nem volt mese, be kellett kapcsolni a lámpát, mert bementem az erdőbe. A kicsit fülledt éjszakában izzasztó volt az emelkedő, de hamar túlestem rajta. Gyorsan leszedtem a második bólyát, majd indultam tovább. Itt találkoztunk tavaly kricharddal a bácsival, aki a túra legidősebb teljesítője volt, de akkor nem látott már jól a sötétben. Mi kísértük Bázakerettyéig. Kicsit nehezen követhető a jelzés, de idénre korrigálták az utat, és követhetőbb, mint tavaly volt. Kicsit paráztam, amikor a sötét erdőben egyszer csak egy világító szempár meredt rám. Nem tudtam mi az, nem vagyok biológus, csak sejtettem, hogy nem tigris. A szempár eltűnt, majd kicsit később ismét felbukkant, de hallottam, hogy távolodik tőlem. Valószínűleg jobban félt ő tőlem, mint én tőle. Kicsit unalmas szakasz következett, de a hosszú egyenes erdei nyíladékon már messziről láttam lámpások fényét. a következő bólyánál voltak. Ők is látták az én fényemet, megvártak. De nem a két srác volt, akik előttem mentek, hanem három túrázó. Őket nem előzte le senki, a két gyereknek nyoma veszett. Vagy ezek hárman tértek le az útról és a másik kettő ez alatt előzte le őket. Kicsit vártunk, majd elindultam a triumvirátussal. Mutattam nekik az utat, ők meg követtek. Egész jó állapotban voltak még. Lasztonyán eddig mindig megálltam enni, most nem voltam éhes. Nem is akartam otthagyni őket, és mivel én frissebb vagyok, könnyebben igazodom hozzájuk, mint ők hozzám. És ők nem akartak megállni. Az emelkedő a löszmélyútban megint csak szadizós volt, de egész jól bírtam. A következő bólyánál már ettem egy csokit, amíg ők igazolták a lapon, hogy jártak itt. Gyorsabban fogyott a vizem, mint ahogy gondoltam. A Torhai-forrás meg állítólag nem ment, így spórolnom kellett a vizemmel. Szerencsére a forrás folyt. Lassan ugyan, de csurgott annyira, hogy belátható időn belül megtöltődött a másfél literes palack. Meg vízmintát is vittem otthonra megmérni. A forrástól egy szadista emelkedő következett, majd egy gerincen mentünk végig, ahol sűrűn kellett figyelni a jelzéseket, mert nehezen követhető kis ösvények vannak erre. Az „úttörés a gerincen” nevű pontot csak nagy nehézségek árán tudtam levenni. Egy lódarázs minduntalan meg akart szagolni, amit én viszont nem nagyon szerettem volna. Kapálództam, hogy leüssem, de nem sikerült, végig ott döngicsélt a közelünkben. A büly után szadista lejtő, ami inkább túratársaimat viselte meg, mert fájt a térdük. És azzal lejtőn menni felettébb kellemetlen. Szerencsére ez nem volt túl hosszú. Lipseszentadorjánba bőven éjfél után értünk be, talán csak egy házból jött ki villanyfény. Az úttesten láttunk egy jó arasznyi nagyságú lepkét. Gondoltuk megmentjük az életét, de aztán amikor eldobtuk egy utcai lámpát támadott meg. A faluból aszfaltúton is el lehet érni Bázakerettyét, a következő emberes ellenőrző pontot. De mi becsületesek voltunk, a jelzésen mentünk. Pedig sokkal kényelmetlenebb volt menni a meredek emelkedőn, ahol még az utat is beszántották. Aztán meg szederrel és akácossal benőtt ösvényt tapostunk, ahol óriáspók szőtte a hálóját az út szélén. De ezért egy órával a pont zárása előtt odaértünk Bázakerettyére, szóval tartani tudtuk a tempónkat. Hat túrázó volt ott, aki feladta, egy akkor indult tovább, amikor mi odaértünk. A feladók arra vártak, hogy eljöjjön értük a kocsi, és bevigy őket Kanizsára a célba. A velem túrázóknak eszük ágába sem volt feladni, de itt azért egy hosszabb pihenőt tartottunk. Pontban kettőkor indultunk el. Budafáig végig aszfaltút, ami most kifejezetten nem zavart. Itt sem lámpáztam. Kicsit szétszakadt a mezőny, de Budafán, letérve a műútról bevártunk mindenkit. Mondtam nekik, hogy most jön az az emelkedő, amit a legjobban utálok. Hát, ők sem szerették meg. Hiába világítottunk felfelé, nem láttuk a végét. Nekem ez az utolsó előtti Kistolmácsig, de nekik még további 30 km-t kell menni, amiben még vagy 1000 m szint is lesz. Nem irigyeltem őket. Kistolmács előtt kiérve az erdőből még sötét volt, és szokás szerint sekély köd is volt a völgyben. A Kozár forrásból is vittem mintát, de ennek a vízhozamát nem tudtam megmérni. Négykor értünk a büfénél lévő ponthoz, nyolc óra kellett a 33 km-re. Ha a másik három túrázó tudja így tartani a tempót, akkor bőven beérnek a célba. Egyikük volt szar állapotban, de azt mondta, hogy most már kivilágosodik, akkor már az eltévedés esélye is csökken.