Menetrend
Két éve voltam utoljára Brüsszelben Zolcsinál, ráadásul akkor is csak repülõvel. Mivel a spanyolországi vonatos körutazás nem jött össze, ezért helyette Brüsszelbe mentem el hozzá vonattal. Õ Londonba szeretett volna már régen átvonatozni, és ha már ott voltam, akkor átugrottunk oda is, hogy õ is utazzon nagysebességû vonattal ez alatt a hét alatt. Gondosan ki kellett választani, hogy milyen jegyet vegyek. A 10 napos InterRail jegy lett volna talán a legegyszerûbb, de inkább külön-külön vettem meg a három vonatra a jegyeket. Így olcsóbban kijöttem. A frankfurti éjszakai vonatra sikerült a legolcsóbb jegyet megkapnom oda-vissza, az ICE-re csak odafelé sikerült a foglalás ezzel a jeggyel, a visszaút már 10 euróval drágább volt. Ez utóbbit a DB honlapján foglaltam be, és elküldték postán a jegyet. A Eurostarra a Zolcsi vette meg a jegyet a belga kártyájával, itt is sikerült a legolcsóbb, 80 eurós jegyet elcsípni. A repülõjegyeknek nem néztem utána, de több, mint valószínû, hogy a fapados olcsóbb, de az is elképzelhetõ, hogy még a nem fapados is. De itt maga az utazás is fontos volt, nemcsak az, hogy ott legyek.
Az olcsóbb jegy a Danubius EuroNight-ra szólt. Fülkés, ülõhelyes Bvmz típusú kocsiban volt a helyem. Még régen utaztam ilyen kocsiban, amikor koleszos voltam, és a Dráva InerCity-vel mentem Kanizsáról Pestre. Már akkor sem nagyon tetszett, hogy kicsi a hely az ülések között. És akkor csak 3 óra volt az út, most meg 14! Szerencsére csak ketten voltunk a fülkében egy romániai magyar nénivel, aki Ulmba ment az unokáját meglátogatni. Legalább nem unatkoztam, bár még Komáromnál sem jártunk, és már elmesélte az élete történetét. Amúgy a kocsi egész kultúrált volt, mondjuk a WC-ben szappant nem tudtam fakasztani a szappantartóból. Az ülés kényelmes volt, de csak nem tudtam rávenni magam, hogy hosszában elfeküdjek a 3 ülésen. Akárhogy próbáltam, nem sikerült kényelmesen elhelyezkedni. Pedig muszáj volt aludni, mert másnap nem akartam átaludni napközben a 300 km/h-s száguldást.
A Westbahnhofon leakasztottak három kocsit, minket meg rátoltak a Strasbourg felé igyekvõ vonat elejére. Ez volt anno az Orient Express, most már sima EN vonatként közlekedik, és Párizsig sem jut el. Bécs után rögtön elaludtam, csak az állomásra ébredtem fel egy-egy pillanatra. Szerencsére Salzburgtól Ulmig 3 órán át nem álltunk meg sehol. Ott leadogattam a néni csomagját, és visszaaludtam. Stuttgartból kifutva már világosodott, és az elõvárosi megállóhelyeken tömegek várták a reggeli regionális vonatokat. Simán vettük 100-zal a váltókat, nem kellett 40-re lefékezni, mint Magyarországon általában. Igaz, kicsit döccenõsebb volt, de nem volt vészes. Karlsruheban lecsatolták az Orient kocsijait, mi külön indultunk tovább Frankfurt felé. Itt már nem akartam aludni, benyomtam egy otthonról hozott tejeskávét, és megettem a maradék kajámat reggelire. Pontosan érkeztünk volna Frankfurtba, de a bejáratnál ácsorogtunk kb. 5 percet, ennyi volt a késés.
A frankfurti pályaudvar elég egyszerû. Mind a 23 vágány egy vonalban végzõdik, nem kell elõremenni egyikhez sem, mint pl. a nálunk a Keletiben vagy a Nyugatiban. A forgalom döntõ többségét a regionális és ICE vonatok adják. Kevés már az olvan vonat, ami szimpla belföldi gyors vagy IC vonat. A legtöbb kocsi piros-fehér színû, kicsit már unalmasak is. Éppen ezért jól néztek ki a magyar
kék kocsik a sok piros között. A Brüsszelbe tartó vonatig 3,5 órám volt, ez alatt a városban járkáltam. Az automata csomagmegõrzõbe 5 euró kellett volna, ennyi nem volt apróban, váltani meg nem akartam. A hátizsákom pont olyan nehéz volt, hogy egy-másfél óránkénti lepakolással elvoltam vele. Hajnalban Stuttgart környékén még borult, párás idõ volt. Most is sok volt a felhõ, de néha azért kisütött a nap, csináltam is
pár képet a városról, na meg persze a
pályaudvaron is. Vettem útravalónak péksüteményt meg kólát, ittam még egy kávét, és már jó idõben odaálltam a 19. vágányhoz, ahova a vonatomat fél órával indulás elõtt betolták.
Brüsszelbe napi három ICE vonat megy, az enyém csatolva közlekedett az amsterdami járattal, és Kölben szakították szét õket. Harmadik generációs ICE szerelvények közlekednek, ezeken 330-as sebességjel van alul, de ennyivel csak Frankfurt és Köln között tudnak csak menni, máshol a pálya nem alkalmas erre. A Rajna mindkét partján van a két város között vasútvonal, a jobb parton regionális vonatok közlekednek, a balon már IC, EC vonatok, és pár ICE is jár, max 200-zal. De emellett külön nagysebességû pályát is építettek, ami a 3-as autópálya mellett megy. Sok a domb, ezért sok az alagút is, de a pályaépítéskor próbálták minimalizálni az alagutak és viaduktok hosszát. Ezért a vonal sokszor a dombtetõre is felmegy, és igen érdekes érzés amikor ez mondjuk 250 km/h felett történik. Ez a legerõsebb vonat, így nem okoz gondot neki az emelkedõ, gyakorlatilag sebességvesztés nélkül leküzdi õket. A reptér után kezdõdik a száguldás, az aktuális sebességet kiírják egy monitorra a kocsi végében. Nekem egy 288-ast sikerült lefotóznom. Köln után is megvan a nagysebességû pálya, itt is mentünk 250 körüli sebességgel. Igazán Kölnnél telt meg a vonat, addig nagyjából félig volt csak a kocsi, ahol én utaztam.
Belgiumban baloldali közlekedés van a vasúton, így mellettem suhantak el a Németország felé tartó vonatok. Itt a Maastrichti sima gyorsvonatok is a nagysebességû páyát használják, azon a vonatok is vannak olyan kocsik, amelyek 200-zal mehetnek. A Párizs-Köln Thalysok ellenben még nem erre járnak.
Liége-Giullemins pályudvar már két éve ilyenkor is épült. Azóta sokat javult, de még mindig dolgoznak rajta. Nagyon tetszetõs lesz, ez már félkész állapotában is látszódott. Brüsszelben a Nordon és a Midin áll meg az ICE. A Midi a végállomás, pontosan futottunk be, az út annyi ideig tartott Frankfurtból, mint a Bz-nek Siófokról Kaposvárra eljutni.
Két nap múlva mentünk tovább Londonba az Eurostarral. A legelsõ vonattal mentünk, és másnap este a legutolsóval jöttünk. Ez csak Lille-ben áll meg. A Midin az elsõ két vágány ezeké a vonatoké, ez a kettõ csonkavágány. A becsekkolás hasonlít egy reptérihez. Fél órával indulás elõtt legkésõbb ott kell lenni, útlevélellenõrzés, átvilágítás, fémdetektoros kapun átsétálás. Aztán ücsörgés a váróban, amig be nem mondják, hogy a vonatunk elkészült a beszállásra. A legelsõ kocsiban volt a helyünk, itt minden ablaknál van asztal, direkt ide foglalta Zolcsi a helyet. 18 kocsis a vonat, plusz a két vonófej az elején és a végén. Brüsszelben az eleje pont a peronvégi kapunál volt. Sajnos még sötét volt, így nem lehetett igazán jó képeket csinálni. A belgiumi részen is nagyon gyorsan mentünk, itt nem írja ki a sebességet, de 250 felett lehetett ez is. Lille-ben a régi Flandres pályaudvar mellé építettek egy
külön pályaudvart a nagysebességû vonatoknak. Gyakorlatilag berobbantunk erre a pályaudvarra, pár percet álltunk, és kirobogtunk. Mire kiértünk az állomás alagútjából bõven 100 felett voltunk. A Csalagútban csak 160-nal lehett közlekedni, és ekkor a kocsik között lezárul egy sárga színû, tûzbiztos ajtó. De ezek is nyithatók ugyanúgy, mint a normál ajtók. Itt, illetve Angliában is több, kisebb alagútnál igen zavaró volt, hogy folyton bedugult a fülem a nyomásváltozástól. A nyelés ilyenkor segít, mert akkor kiegyenlítõdik a nyomás, de egyszerûen nem volt annyi nyálam, hogy mindig nyeldessek. Angliában is elkészült már a nagysebességû pálya, ennek hála, hogy alig 2 óra a menetidõ a két város között. Minden Eurostar a St. Pancras pályaudvarra érkezik, és az idõeltolódás miatt már reggel 8-kor ott voltunk.
Londonban persze megnéztük a nevezetességeket is - már amennyit lehetett két nap alatt - nemcsak a pályaudvarokat fényképezgettük le. Persze az elsõ az volt, hogy felüljünk egy
emeletes busz tetejére az elsõ ülésre, de a
reggeli dugó miatt ez nem tartott sokáig. Inkább a Hyde parkban sétáltunk, majd dél körül az
õrségváltásra mentünk a Buckingham Palotához.
Hajókázással, óriáskerékben forgással, Parlament és
Big Ben fotózással, meg ilyen baromságokkal telt el az elsõ nap. A szállodánk ablaka viszont hat vágányra nézett :)
Mivel magyarok vagyunk, kölcsönvettünk a más nevére szóló kártyát, amivel pl. a Towerbe is bemehettünk ingyen. Amúgy elég drágák az ilyen belépõk, enélkül a kártya nélkül jó sok sterlingtõl szabadulhattunk volna meg. Mondjuk Zolcsi nem fogta vissza magát a souvenir shopokban: buszos zokni, metrós könyv, vonatos könyv, vonatos újságok (egyikben még a szentendrei skanzenvasútról is írtak), metrós társasjáték, buszos tea, épp csak "Mind the gap" feliratú tangát nem vett. Aztán persze cipelhette a sok cuccot kézben egész nap. Másnap inkább vonatos programok voltak: overground-ozás,
local transport museumba menés, és utaztunk a DLR-rel, ami egy automata elõvárosi vonathálózat, és többek között
Greenwich-be lehet vele eljutni. Naná, hogy elõre ültünk! De hiába automata, egyszercsak odajött egy ürge, és pofátlan módon elkezdte vezetni az
automata vonatot. De csak csöngetett, és az ajtókat zárta be. Aztán fogta magát, és a jegyeket kérte mindenkitõl. Második nap még ellátogattunk a
Paddington és Euston pályaudvarokra.
Londonban 14 metróvonal van, ezeknek nem száma, hanem nevei vannak. 9 zónára van osztva a város, de az elsõ kettõ gyakorlatilag lefedi azokat a részeket, amelyek a turistáknak érdekes. A Heathrow reptér természetesen kint van a francban a hatos zónában, ide is megy metró. A metró elég sûrûn jár, bár pont akkor, amikor mentünk vissza a St.Pancrasra valami fennforgás volt, és ritkábban jártak a szerelvények. A metró mellett vannak ugye az emeletes buszok. Ezek is baromi sûrûn járnak, valamelyik éjjel-nappal 6-10 percenként. Volt olyan, hogy dugóba kerültek a buszok, és legalább 10 emeletes busz ácsorgott egymás mögött. És se elõre, se hátra. Ilyen tömegközlekedés mellett is sok az autó, pedig ott még fizetni is kell, hogy behajtsanak az autók a városba. Villamost nem láttunk, állítólag Wimbledonban van valahol.
Visszafelé ugyanaz volt a helyzet a becsekkolásnál, azzal a különbséggel, hogy innen Párizsba is megy Eurostar, több volt az ember is. Megint a vonta elejébe szálltunk, de a sötét miatt nem lehetett se fényképezni, se látni semmit az ablakon keresztül. Csak onnan tudtuk, hogy az alagútban vagyunk, hogy megint jött a füldugulás, meg lezárultak a sárga ajtók a kocsik között.
Négy nap múlva utaztam tovább, most már hazafelé. Megint a dél körül induló ICE vonattal mentem Frankfurtba. Rohadt szar helyre kaptam helyet, nem volt mellettem ablak. Fent, az ablakok alatt voltak az ülések sorszámai, mellettük digitális kijelzõ, hogy mettõl meddig van lefoglalva a hely. Nálam ott volt a Bruxelles-Frankfurt felirat. Viszont találtam egy olyan széket az ablak mellett, ahol nem volt felirat, gyorsan át is ültem oda, mielõtt elfoglalják (az ICE-re nem kötelezõ a helyfoglalás, de én foglaltam a biztonság kedvéért; azon a +2 eurón már nem múlott semmi). Szóval frankó helyem volt.
Megint Kölnig mentek sokan, de onnan is többen voltak a vonaton, mint idefele. Köln elõtt álltunk vagy negyed órát, majd ráálltunk egy másik szerelvényre, de ez nem az amsterdami volt, mert az külön jött ebbe az irányba. Meglepõdtem, hogy Frankfurtig még két helyen megálltunk, így szét lett törve a hosszú, nagysebességû pálya. Nem is mentünk olyan gyorsan, mint idefelé. A kölni ácsorgás miatt 20 perces késésünk volt, de erre még jött 25 perc, mert a reptér elõtt az alagútban is ácsorgás következett. A késés okát csak németül mondta be az utaskísérõ, azt nem értettem. Nem izgultam, mert 5 órás késést még a MÁV sem produkál havazás idején. Ennyi idõm volt ugyanis az átszállásra. Azok aggódhattak, akik más ICE-vonattal mentek volna tovább Münchenbe vagy Berlinbe, mert ugye a jegy konkrét vonatra szólt.
Most viszont nehezebb volt a csomagom, beraktam a megõrzõbe, és egy kis táskával jártam be a várost. Több idõm volt, kicsit nagyobb kört írtam le a belvárosban. Megint készítettem képeket a felhõkarcolókról, de most napsütésben, illetve a lemenõ nap fényében. Este 8-kor indult vissza a vonat, de már hétkor kivettem a csomagokat a megõrzõbõl, és ahogy elment a 19. vágányról a párizsi ICE, rövidesen be is tolták a helyére az ismerõs kék színû kocsikat. Ezúttal egyedül utaztam a fülkében, Stuttgartban szállt fel egy nõ, aki Bécsig jött. Most már tudtam hosszában feküdni, de elég kényelmetlen volt. Fekve jobban érezni a menet közbeni egyenetlenségeket. Ráadásul Stuttgart és München között kanyargós a pálya, és nem valami finoman veszi a vonat a kanyarokat, végig 100-140 körül megy. Nem igazán pihentetõ így aludni. Hanyattfekvés közben elõfordult, hogy arra ébredtem, hogy valaki horkol. Márpedig nem valószínû, hogy az 50 kilós német nõ volt :). Ugyanaz volt a menet, mint idefelé: Karlsuhetól Bécsig az Orienttel együtt mentünk, Bécsben ránktoltak még három kocsit. Negyed órával a budapesti railjet után indultunk el, nem tudom, hogy nem lehetett-e másként megcsinálni a menetrendet, így kicsit egymásra torlódtak a Bécs-Budapest vonatok. Ahogy átértünk Magyarországra a legfeltûnõbb az volt, hogy 40-re kellett lassítani, hogy átmenjünk a másik vágányra, de amúgy olyan sebességgel ment itt is a vonat, mint Ausztriában Bécstõl a magyar határig. Kelenföldre idõ elõtt érkeztünk, itt leszálltam, és a dunaújvárosi Flirt-tel mentem a Délibe.
