OKT Makkoshotkya-Gibárt

A Zemplén keleti részét tavaly megcsináltuk, akkor kezdtük el a kéktúrát. Most a nyugati rész miatt jöttünk vissza, egész konkrétan Makkoshotykától Gibártig, tehát a Hernád hídjáig gyalogoltuk le a maradékot. Két részre bontottuk ezt a kb. 50 km-es távolt: elõször egy 20 km-es rövidebb szakasz Mogyoróskától Gibártig, másnap pedig egy hosszabb Makkoshotkyától Mogyoróskáig, ahol ráadásul jó sok szint is volt.

Elsõ nap Mogyoróskáról indultunk reggeli után. A falu fõutcája az erdõbe veszik, erre megy a jelzés is. A túra tulajdonképpen az Arka-patak mellett megy végig egészen Boldogkõváraljáig, kisebb-nagyobb mértékben tér ki mellõle jobbra-balra, ahogy a terep engedi. Emiatt sokszor kell átkelni a patakon, amit most könnyûszerrel meg lehetett csinálni. Magasabb vízállásnál jócskán meg tudja dobni a menetidõt, ha állandóan átkelõhelyet kell keresni. A kutya természetesen a patakban túrázott, annak ellenére, hogy nem volt túlságosan meleg. A felsõ folyásnál egy szûk völgyben megy a túra, és tulajdonképpen ebbe az irányba végig lejt a terep. Arka falu elõtt kijöttünk az erdõbõl és egy bokros, dzsungelszerû, de azért járható úton emelkedtünk egy kicsit is. A faluban nincs pecsételõhely, mi a falu szélén egy pihenõhelynél álltunk meg kajálni.

Hosszú aszfaltos út következett Bkv.alja mh-ig. Arka után még kicsi volt a forgalom, ott igazából az erdõben haladtunk, és közben vissza is tértünk az Arka-patak partjára. Boldogkõváralja után az autók száma jelentõsen megnõtt. A várba nem mentünk fel, ekkor még úgy gondoltuk, hogy ha jövünk visszafelé kocsival, akkor megejtjük. A vasútállomáson bélyegeztünk, ahol naponta két vonat fordul meg. Az egyik jön, a másik megy. Reggel hétre tulajdonképpen lezajlik a forgalom ezen a viccvonalon.

Rövid, alig másfél kilométer múlva, a következõ faluban újra pecsételtünk, de ehhez egy füstfelhõn is át kellett menni, mert égettek a bélyegzõ mellett. Megváltozott a táj, tulajdonképpen már elhagytuk a Zemplént, és a Hernád jobb partján magasodó part tetején haladtunk dél felé a szántóföldek mellett a lankás dombokon. Hátranézve két 700-as hegy, a Magoska és a Gergely-hegy uralta a látképet, köztük jóval alacsonyabban a Boldogkõi vár, ami egyre nehezebben volt kivehet, ahogy távolodtunk. A vár alatt a parkolóban csillogtak a délutáni napfényben a parkoló autók ablakai.

***

Második nap Makkoshotykán kerestünk egy parkolóhelyet, ami nem ment olyan könnyedén, de végül megbirkóztunk a feladattal. Köd volt, és nem is kicsi. Idefelé jövet átjöttünk a hegységen, ahol viszont sütött a nap. Szóval már fentünk a fogunkat jó kis St-fényképezésre. A Cifra-kútnál értük el a köd tetejét, kb. 400 m-en. Felettünk már sütött a nap, a kék ég is látszódott a fák között, de azért még megvolt a köd sejtelmessége. Kicsit még mentünk felfelé, és ahogy kiértünk az erdõbõl már remek fotóhely is adódott.

Innen aztán végig hétágra sütött a nap, meleg is volt, de nem az a kellemetlen, döglesztõ. Inkább a késõ õszi, kellemes fajta. Vágány sem járt hozzám sokat vízért, igaz ezt elintézte magának a pocsolyákból. Számomra ez az OKT egyik legszebb része. Fent kanyarog az útvonal 500-700 m magasan, és igaz, hogy a felsõbb régiókban sok az irtás, de vannak szép rétek is. Több helyen lehet kitérõket tenni, ahonnan remek a kilátás. És még három forrás is van útközben.

Az Eszkála-erdészházig jó 10 km-t tettünk meg, és a szint majdnem felét is letudtuk. Itt már meg is kellett pihenni. Elõször a pecsét mellett akartunk, de a pecsétes fán lódarazsak laktak, amik miatt inkább arrébb mentünk, ahol volt normális pihenõhely is. Kis kitérõt tettem a Péter-Pál forráshoz, aminek furcsán kesernyés a vize. Megittam belõle 1,5 litert estig. Mindegy, nem lett tõle bajom. Széles dózerúton halad a kék jelzés egészen a Mlaka-rétig. Három jellegzetes kilátóponthoz lehet kitérni, mi a Nagy Péter-mennykõt választottuk. Az István-kúti házig kb 500 m körül jártunk, ezután felmentünk jó 200 m-t, a hegycsúcs 709 m-en van. A Milic-csoport és a Füzéri várra van kilátás.

Újabb kajálás után visszatértünk a jelzésre, majd további emelkedõn át elértük túránk legmagasabb pontját a Dorgó-nyerget. Innen Regécig hosszú lejtõ következett végig erdõben. Ide egy pisiszünetet iktattunk be. Vágány már nagyon megfontoltan sétált, nyoma sem volt a tegnapi patakban ugrándozásnak meg a jobbra-balra elkószálásnak, végig jött velünk az úton, természetesen elõttünk. Regécen csak egy gyors bélyegzés volt, és újra emelkedtünk a vár felé. Magát a várat már megnéztük, most oda nem mentünk fel, csak annyira, amennyire a jelzés is felmegy a hegy oldalába. 30 km-hez közeledve, 1000 m szinten túl, ez az utolsó emelkedõ már lelassított rendesen. Legalábbis engem, mert krichard és Zsófi végig elõttem voltak. De hiába a 30 km meg a 10 év, Vágány Mogyoróskán még hozta oda a tobozokat, hogy akkor rúgjuk el neki, hogy utána tudjon futni.