OKT: Pilisszentkereszt-Rozália-tg

A rövid nappalok miatt a téli szabad hétvégi napokon Pest közeli kéktúrákat csináltunk méghozzá kétautós megoldással. Ennek egyik állomása volt a Pilisszentkeresztrõl a Rozália téglagyárig tartó túra.

A befagyott Dera-szurdokon mentünk keresztül, ami elvileg nehezen járható, mert nincsenek hidak, és néha a patakmedren kell átkelni. A valóságban álltak ott hidak, de tényleg kevesebb, mint amennyi régebben voltak. A nehéz patakátkelés viszont csak magas vízálláskor lehet probléma, most a víz nem sok vizet zavart. Leginkább jég formában volt jelen, de az is inkább csak a szurdok felsõ részén.

A Szentkút elõtt volt egy kis szakasz, ami kellemetlen volt a nagy sár miatt. Ekkorra már kiolvadt a talaj felszíne, ráadásul bozótos szegélyezte az utat. A faltól falig tartó sarat nem lehetett kikerülni. Szerencsére nem tartott sokáig, mert a szent forrásig ha nem is aszfaltozott, de kiépített út vezet. Itt meg is álltunk egy hosszabb pihenõre kajálni egy kicsit. A forrás természetesen nem mûködött.

Jó meredek kaptatón kellett felmenni a gerincre, ami nem volt ugyan nagyon hosszú, de a sok téli ücsörgéshez voltam szokva, ezért eléggé megviselt. De azért szép lassan felértem, még ha a többieknek várniuk is kellett rám. A Csobánka feletti hegygerincre kerültünk, ahonnan remek a kilátás a falura, az azt körülvevõ hegyekre, és a szemben lévõ Csikóvárakra. Én eközben lélekben felkészültem a Kevély-nyeregig tartó következõ emelkedõre, fõleg úgy, hogy az elõzõn is kifingtam.

De nem volt annyira vészes. Hosszabb volt, de kevésbé meredek. Azért éreztem, hogy jól megizzadtam, fõleg, amikor levettem a hátizsákomat, hogy elõkotorjam az igazolófüzet. Sok-sok lejtõ következett, és lassacskán elértük Pilisborosjenõ szélét. Itt bizonyosodott be, hogy az új bakancsomnak nem igazán jó a betétje. Folyton csúszott elõre, néha úgy éreztem, hogy jégen megyek, de csak a bakancson belül csúszott elõre a lábam. Ez azért elég kényelmetlen volt.

A falu szélén volt még egy kisebb kaptató a Köves-bércre, majd annak másik oldalán egy meredek lejtõ a Bécsi útig. Ez volt a legkellemetlenebb rész, legalábbis nekem. Folyton fékezni kellett, miközben a talpam csúszott volna elõre a szar cipõbetéten. Igazából ezek miatt meg a hosszú szünet miatt azért már igazán jól esett elérni a téglagyárhoz, ahol befejeztük rövid túránkat.