Lónya-Dombrád

Az Elsõ Magyar Dendeócse Társaság tagjai ritkán részt vesznek vízitúrákon is. Vannak tagjaink akik eleve ódzkodnak a víztõl, számukra a vízitúra valószínûleg ki fog maradni, bár lehet hogy egyszer õk is beadják majd a derekukat. Az aktuális túrára sokan mentünk, de a társaságból csak kevesen rendelkeztek kenutúra tapasztalatokkal, és ezért a kirándulás nem is lett hosszúra tervezve. Ez amolyan puhatolódzó, ismerkedõ jellegû túra volt.

Az idõjárás sajnos nem fogadott kegyeibe minket, hiszen a rendelkezésre álló alig több mint fél hétbõl egyik nap szinte végig esett az esõ és egyhelyben maradásra kényszerített minket. De a többi napon sem fogadott kegyeibe minket az idõjárás, a nap keveset sütött, a felhõkbõl többször csepegett az esõ. Aztán a Tisza is feldühödött; a túra elõtti napokban sok csapadék hullott a Tisza felsõ vízgyûjtõ területére és ez jelentõsen és igen gyorsan megemelte a folyó vízszintjét.

Mikor az elsõ nap estefelé odaértünk a lónyai révhez, már akkor látszott hogy a korábbi hírek miszerint a folyó rendesen megáradt igazat mondtak. A révnél ücsörgõ emberek is azt mondták, hogy még áradni fog, de valószínûleg az elsõ fokú árvízvédelmi készültséget sem fogják elrendelni. Ez jó hírnek számított, hiszen ha elrendelik a készültséget akkor nem szállhattunk volna vízre.

A kenukat szállító fickóval a lónyai oldalon beszéltük meg a randevút, ahol átadja nekünk a kenukat és az egyéb felszereléseket. De mivel a kemping - értsd fák alatti nagyjából vízszintes terep egy cölöpökön álló faházzal kiegészítve - a túloldalon, a mogyorósi oldalon terült el, ezért átkeltünk a komppal és egyeztettünk a fickóval, hogy a kenukat mégis erre az oldalra kellene szállítani. Szerencsére ez neki is kedvezõbb volt. Persze a magas vízszint elöntötte a Tisza partot és mivel a parton ácsorgó helyi \"erõk\" egyfolytában azt hangoztatták, hogy a víz még sokat jön felfelé, ezért a sátrakat is a lehetõ legmagasabb pontra vertük fel. Persze túl egyszerû lett volna, ha így indulunk útnak; mikor megérkeztünk már volt ott egy kenus csapat akik a felsõbb Tisza szakaszról jöttek és hamar elterjedt a hír hogy széttört egy kenujuk a ponton hídnál. Õk semmiképp nem akartak továbbmenni másnap és minket is megpróbáltak lebeszélni az útról, de szerencsére tántoríthatatlanok maradtunk.

Szerencsére a víz másnap reggelre alig emelkedett és most már bíztunk abban, hogy mégis lesz a túrából valami. Összeszedelõdzködtünk, a társaság pár tagját betanítottunk az alapvetõ kenukezelési dolgokra. Szerencsére mindenki hamar belejött és elindulhattunk. Kissé feljebb mentünk a parton, hogy az erõs sodrás nehogy nekivigyen minket a pontonhídnak, de szerencsére nem kellett aggódni mert könnyen ki tudtuk kerülni az akadályt. A Tisza koszos volt sajnos, a folyó sodorvonalán folyamatosan mûanyag palackok úsztak, szinte teljesen elborították a folyó közepét. Állítólag a románok tették tele a medret a Szamosnál. Emellett a felkavart, áradó víz is átlátszatlanul csobogott alattunk. Egy kellemes dolog volt ebben, hogy az erõs sodrásban szinte eveznünk se kellett, mert a folyó repítette a kenukat. Összesen 5 kenuval indultunk.

Persze a magas víz szinte mindent elborított és a Felsõ-Tiszára jellemzõ, a belsõ íveken elterülõ homokpadokat is ellepte. Ez elég kellemetlen volt számunkra, ugyanis ezek voltak a legalkamasabb helyek a sátorozásra, kikötésre, éjszakázásra. De nem lehetett mit tenni, az eredeti terv felborult, olyan helyet kellett keresnünk ahol ki tudunk kötni. A folyó elég erõs sodrással ragadott minket magával. A parton lévõ erdõsáv végig kísérte a folyót, de sehol sem hagyott alkalmas helyet nemhogy a sátorozásra de még a kikötésre sem. A koszos, habos, palackokkal elárasztott víz eléggé lehangolóan hatott. Még a kezemet se szívesen tettem bele. Aztán találtunk egyetlen egy olyan részt ahol egy kisebb homokpad állt ki a vízbõl. De sajnos ez sem lett volna alkalmas a táborozásra, legfõképp azért nem mert nem tudtuk, hogy a Tisza vajon mennyit fog még áradni, ha árad egyáltalán.

Folyamatosan kikötõt kerestünk, de sajnos egyetlen alkalmas helyet sem találtunk. A záhonyi hídnál megkérdeztünk egy parton ácsorgó fickót, de õ is csak Tuzsért tudta nekünk ajánlani. Nem volt más választásunk, továbbcsorogtunk Tuzsér felé. Gyõröcskénél végre találtunk egy helyet ahol legalább kiköthettünk. Elvégeztük az elvégeznivalókat, majd az új gasztronómiai élvezetnek, a hagymás kenyérnek hódoltunk. Eleinte nehezen fogadtuk el ezt a fenomenális újítást, de aztán mindenki rákapott az ízére, csak úgy harsogott a fogak alatt a hagyma. A rövid pihenõ után továbbindultunk, majd még aránylag normális idõben kikötöttünk a tuzséri Tisza parton.

A kikötés nehézkes volt mert a víz a parti erdõsor elejét nyaldosta és a fák között nehézkesen találtunk egy partszakaszt ahol normálisan ki tudtunk kötni. Kihúztuk a kenukat a partra és felmentünk az üdülõkhöz hogy a szállás után érdeklõdjünk. Szerencsére találtunk helyet ezért felcipeltük a cuccokat majd a kenukat a sátorhelyekhez. Estére paprikáskrumplit készítettünk. Egy nap alatt megtettük -igaz kényszerbõl- a túra felét.

Másnap mire mindenki felébredt és megreggeliztünk, elkezdett esni az esõ. Senkinek nem volt kedve továbbindulni ilyen idõben, ezért kollektíven úgy döntöttünk, hogy a seggünkön maradunk. Visszagondolva nem volt rossz döntés, egész nap szórakoztunk, aludtunk, pingpongoztunk, söröztünk, röhögtünk, kártyáztunk. Jól telt a nap, bár felmerült a kérdés hogy miért kellett ezt a sz@r idõt kifognunk.

Másnap aztán továbbálltunk, de már sejtettük mi vár ránk. Szerencsére a folyó nem áradt tovább, sõt egy kicsit apadt is bár nem volt jelentékeny mértékû a vízszint csökkenés. És szerencsére a koszos palackok száma is megcsappant, már csak néha-néha tûnt fel a sodorvonalban egy-egy. Bepakoltunk és továbbindultunk. Aznap egészen a túra befejezõ állomásáig, Dombrádig le kellett mennünk, mert ugyanúgy ahogy elõzõ nap,akkor sem találtunk semmilyen táborozásra alkalmas helyet a parton. Az idõjárás nekünk kedvezett; kánikula sem kínzott minket és az esõ sem esett. Néha szétszakadt a csapat néha összeakasztottuk a kenukat és az evezés sem volt megterhelõ egyikünk számára se. Csak sodort minket a víz magával. Ugyanúgy ahogy azt a rengeteg zöld levelibékát, akiket a hirtelen áradó víz kisodort a rejtekhelyükrõl és a sodródó ágakon, palackokon találtak menedéket. Elõszõr csak egy aztán kettõ végül egy egész hadsereg talált menedéket jószándékú túratársaim kenujain. Aztán mikor kikötöttünk szabadon engedtük a legtöbbet. Mily érdekes hogy a levelibéka ódzkodik a víztõl.

Este még idõben landoltunk az egyik dombrádi kemping stégjénél. A kemping teljesen üresen tátongott, de a gondnok szerencsére ott téblábolt, így pár perc múlva aznap éjszakára is szereztünk szállást. Kirámoltunk a kenukból, felcipeltük a dolgainkat, majd felállítottuk a sátrakat. Aznap este is jól elvoltunk, söröztünk, fociztunk, nevettünk, hangoskodtunk, jól éreztük magunkat. A kenukat másnap délután egy körül kellett volna elszállítani a kölcsönzõs fickónak, de szerencsénkre másnap reggel ránk telefonált, hogy nem jöhetne-e elõbb értük. Nekünk kapóra jött az alkalom, mert így hamarabb indulhattunk haza.

Az idõjárás és az áradó Tisza ellenére jól sikerült a túra, megegyeztünk hogy jövõre Dombrádtól megyünk tovább.