Deák 70

A Deák túrákon már többször indultam, de eddig mindig csak valmilyen rövidebb távon. A 70 km-es túra útvonalát nagyjából ismertem, egy-két olyan hely volt csak, ahol még nem voltam, vagy csak nagyon régen. Annak ellenére, hogy a közelünkben volt, már 1 nappal a túra elõtt oda kellett menni, hogy ha idõben el akartam indulni.

Már elõzõ este neveztem, így megszereztem az 1-es rajtszámot, de ennek ellenére nem indultam elsõnek. Hajnali fél hattól lehetett indulni, én valamivel késõbb indultam el. Október vége volt, még sötét volt, és fagyott is. Rögtön ez elején egy meredek emelkedõvel indult a túra, fel kell kapaszkodni egy szõlõhegyre egy erdõs terepen. Még be sem melegedett az ember, máris nekieresztik egy ilyen emelkedõnek. A szõlõhegyen végig kellett menni, és rövidesen meg is érkeztünk a Deák-forráshoz, az elsõ ponthoz. A pecsételõ embernek még szarabb lehetett, mert egy helyben kellett ácsorognia a hidegben.

A pont után ismét emelkedõ, de ez már jóval enyhébb, majd a szõlõhegy másik oldalán egy erdõben kellett leereszkedni. Mivel még fagyott, nem okozott problémát a sár, viszont napközben is érinteni kell majd ezt a sáros helyet, akkor viszont nehéz lesz átverekedni ezen a részen. Köves út vitt tovább egy erdészházig, ahol teát kaptunk. Közben már el is raktam a lámpát, mert kivilágosodott, és a köd is leszállt. A köd nem volt vastag, a dombtetõkrõl lehetett látni, hogy elsõsorban a völgyekben ült meg, de biztos nem fogják sokáig húzni a ködfoltok ebben a napsütésben. Kellemes õszi idõ volt, nem volt már hideg, mint hajnalban, sõt az emelkedõkön meg is izzadtam. A sárga jelzésen mentünk dél felé, elég jó tempóban haladtam. Ennek ellenére nem tudtam utolérni a két embert, akik elõttem indltak, nagyjából hasonló tempóban mentek õk is. Egy-két futó lehagyott ezen a szakaszon. Kár, hogy nem egy rövidebb túra ez, szívesen szedtem volna gesztenyét, de semmi kedvem nem volt cipelni. A dombvonulat gerincérõl szépen látszott a Principális-völgyében a köd, de ahol volt a völgyben egy kisebb magaslat, az kilógott a ködréteg fölé. A völgy túloldalán, légvonalban kb. 5-7 km-re az Újudvari TV-tornyon csillogott a napfény. Pár óra múlva én is ott lent fogok gyalogolni a völgyben, de akkora már valószínûleg nem lesz köd. Már 8 óra körül járt az idõ, Natasáék most indulhatnak Söjtörrõl a 20 km-es távon.

Egymás után két ellenõrzõ pont volt nem sok különbséggel, de csak a Várdombi forrásnál álltam meg enni, és vizet vételezni. Nem sokat álltam, elindultam a Várdomb irányába, ami Dél-Zala legmagassabb pontja. Erre még nem jártam, jobban kellett figyelni a jelzéseket, de csak egy helyen volt gond. Ahol a jelzés Bocska felé kanyarodik, elvétettem kicsit az utat, így toronyiránt mentem le a domboldalon, és nem az úton. Ekkor elõzõtt le 3 futó, akik szintén elvesztetté a jelet, de késõbb hallottam, hogy kiabálnak, hogy megtalálták. Beérve Bocskára, segítettem egy bácsinak, aki reggel az erdõben egy baromi nagy kosár gesztenyét gyûjtött, és még tüzifának való is volt nála. Elvittem a kosarat a házáig, aztán elköszöntünk egymástól.

A túra egyik unalmas része következett Zalaszentbalázsig. Egy darabig egy patak mellett mentünk, majd a Zalaszentbalázst Börzöncével összekötõ mûúton kellett menni kilométereket, míg végre beért az ember a faluba. Itt ismét pihentem, ettem csokit, a kocsmában vettem egy capuccinot meg kólát. Amikor elharangozták a delet, indultam is. Most hegytam el a völgyet, ami reggel még ködben volt. Ismét emelkedõ, és ismét egy unalmas szakasz. Semmi erdõ, gyakorlatilag sík terep, és már kifejezetten meleg volt. Siettem, még mindig elõttem volt az a két ember, aki elõttem indult. Talán egy kicsit sikerült behozni rajtuk, de aztán õk is belehúztak és eltûntek a szemem elõl, amikor ismét erdõs részre értünk. A vizem kezdett fogyni, és szomjas is voltam a melegtõl. Nem sokára a Mackó-forrásnál lévõ ellenõrzõponton feltöltöttem a vízkészletemet. Baromi lassan folyt a víz, egy örökkévalóságnak tûnt, mire megtelet a palack.

Most következett az a sáros rész, ami reggelm ég meg volt fagyva. Azóta felolvadt, és az erdészeti jármûvek által összejárkált sáros úton kellett dagonyázni. Szerencsére nem tartott soká a szar szakasz. Emelkedõ jött, amit már nem sikerült egészben lenyelni. Félúton megpihentem, elõvettem a walkmant, és azt kezdtem el hallgani. Ez segített legyûrni a következõ kilométereket, elég gyorsan megérkeztem Pusztaszetnlászróra, ahol a horgásztanyán lévõ ellenõrzõ ponton megkaptam Natasa üzenetét. Már órákkal azelõtt elmentek, hogy én odaértem. Itt utoljára bezabáltam zsíros deszkából, és elég sokat pihentem is. 50 km-nél jártam, de csak 5 km-re volt a cél. A 70-es táv még kerül egy nagyot.

Nehezen indultam neki. Nem fájt a lábam, inkább fáradt voltam a korai kelés és a tornatermi éjszaka miatt. A horgásztanya utáni dombtetõrõl már látni lehetett Söjtör házait és a templomtornyot, de nekem még elõtte el kell mennem Rádiházára, ami egy csekélyke 20 km-es kerülõ. Nem siettem, volt elég idõm. Fölöslegesen nem akartam rohanni. A nap már kezdett lemenni, ezért már nem volt olyan meleg. Egy széles szekérút vezetett be Pusztaedericsre, de hamar elhagytuk a falut. Ismét meredek emelkedõn fel a Rádiházi szõlõhegyre, majd végig a szõlõhegyen, aztán a domb másik oldalán egy meredek lejtõn át le Rádiházára. Gyorsan pecsételtem, aztán gyorsan oraodtam is tovább. A szompácsi kápolnáig végig mûúton kellett haladni, és sötétedésig el akartam érni a kápolnát, ami 5 km.

Alig egy óra alatt odaértem. Csodálkoztem is, hogy 60 km-nél is tudok ilyen gyorsan haladni. A kápolnánál felvettem a pulóveremet, és elõvettem a lámpát, hogy ne kellejen késõbb ezek miatt megint megállni. Kezdett hûvös lenni. A következõ útszakaszon csak egyszer voitam, de már sok évvel ezelõtt, és az rémlett, hogy elég hülye helyeken kell menni. Szántóföldön az erdõ szélén, mezõn hosszú km-eken ketesztól ahova lehetetlen jelzéseket festeni. És most pont sötétben kell mennem erre. Kicsit tartottam a dologtól, de szerencsére jól ki volt szalagozva az út. Amíg nem értem el az erdõt, nem kapcsoltam be a lámpát, tartalékolni akartam az elemet. Közben egy bagoly is elrepült közvetlenül mellettem.

Beérve az erdõbe eszembe jutott, amikor egy éve eltévedtünk az erdõben Natasával az Írottkõ 70-en. Nem akartam ismét eltévedni, ezért nagyon lassan mentem az erdõben. Próbáltam jelzéstõl jelzésig haladni, de egy helyen rosszul fordultam, és eltûntek a jelek. Szerencsére visszataláltam a jelzett útra, és rüvidesen e helyes irányt is eltaláltam. Szerencsére nem volt hosszú az erdõs szakasz, örültem amikor végre kiértem és megpillantottam Söjtör fényeit. Viszont itt az erdõ szélén rossz irányba kanyarodtam. A térképen volt egy éles bal kanyar, és én azt hittem, hogy oitt vagyok. Holott azt már elhagytam, a kanyar bent volt még az erdõben. Háromnegyed órába telt míg rájöttem a hibára, visszamentem arra a pontra, ahol kiértem azerdõbõl, és ott a másik irányba mentem, aami a helyes út volt. Nem izgultam a sziontidõ miatt, mert napközben szerencsére jó sok idõt szedtem össze azzal, hogy siettem.

Rövidesen elértem a Válicka hídját, és itt már tudtam, hogy sikerült megcsinálni a túrát. Beéerva a faluba felhívtam Natasát, és már csak a falu hosszú fõutcáján kellett végigmenni, és beértem a célba.

Kicsit leültem, pihentem, majd átmentem a tornaterembe. A kocsmában bemelegedtem, így percekig hangosan vacogtam és remegtem a hidegtõl, ahogy kimentem az utcára. A tornateremben lepakoltam, de a zuhanyzáshoz ismét csak ki kellett menni az utcára, mert az másik épületben volt. Aludni nem igazán tudtam, mert másnap az elsõ busszal haza akartam menni, úgyhogy ismét 5-kor kellett kelnem.