Hochstul

Sikerült egész jó idõben indulnunk. Szlovéniában teljesen más fajta jelzések vannak, mint Ausztriában, vagy mint mondjuk nálunk: fehér pötty körül zöld karikákat festegettek a fákra, sziklákra. Minden jelzés ilyen, a térképen sincs jelölve szám, mint az osztrák oldalon. A pöttyök nem valami sûrûek az erdõs részeken, gyakorlatilag csak a fordulópontokban vannak felfestve. Elágazásoknál viszont szinte minenhol vannak eligazító táblák.

Sikerült megtalálni a táblát, amin a Stol felirat volt, rögvest el is indultunk abba az irányba. Egy ideig még aszfaltozott úton haladtunk, majd egy tehénlegelõ mellett letértünk a mûútról, átkeltünk egy patakon és nekivágtunk a fenyvesnek. Nem voltunk még magasan, 700 m körül jártunk. Az aszfaltút amúgy felmegy az 1100 m magasan lévõ Valvazorjev dom-ig, ami egy rendes 2 emeletes dom, gondolom szállást is lehet ott szerezni. A fenyvesben közepesen nehéz emelkedõ volt, szabola és krichard elõre mentek, és utánuk mentem kissé lemaradva, majd a végén juhi és Natasa jöttek megint csak kissé lemaradva tõlem. Elég gyorsan elértük az 1000 m-es magasságot, juhi még soha nem volt ilyen magasan. Még a Kékesen sem volt. Viszont az esõ elkezdett esni, de nem szerencsére nem okozott gondot. Nemsokára elértük a dom-ot, ahol pár percre leültünk egy asztalhoz, csináltunk pár fényképet, és odaaadtam Natasának a kesztyûmet, mert õ a szálláson hagyta. Nem volt ugyan hideg, a háznál lévõ hõmérõ 6 fokot mutatott, de egy helyben állva, ha fújt a szél, akkor lefagyott a kezem. Az alattunk elterülõ völgybõl persze szart sem láttunk az esõ miatt, és fölnézve is azt láttuk, hogy a hegy felhõben van.

A háztól elindulva egy ideig szintben haladtunk. A fenyvesben, ahol nem fújt a szél, és az esõ sem esett megálltunk enni. Fél 11-et mutatott az óra ekkor, egész jó iramban jöttünk, ha azt nézzük, hogy Natasa eléggé lassan tudott csak menni. Legalábbis összehasonlítva az elõzõ évek túráival. Bár hozzá kell tenni, hogy hiába érezte fáradtnak magát, azért beszélni maradt ereje. Nem sokkal késõbb választani kellett, hogy a meredekebb, de rövidebb, vagy a hosszabb, kevésbé meredek úton megyünk-e fel. Úgy döntöttünk, hogy a meredeken megyünk fel, és a lankásabbon jövünk majd lefelé. A táblácskára az volt írva, hogy 2 óra 30 perc alatt fel lehet érni a csúcsra, ami még 1000 m-rel volt felettünk. Nem tudom, hogy ezt kinek írták ki, talán hegyi ultramaratonistáknak, vagy nyugdíjas kirándulócsoportoknak. Más szerintem képtelen lenne erre a mutatványra.

Elkezdõdõtt a meredek emelkedõ, ami gyakorlatilag a csúcsig tart. Egy ösvényen haladtunk, idõnként sziklákon, és/vagy gyökereken kellett átlépkedni. Az út kanyargós volt, szerpentinben haladt felfelé. A térképen ezt nem lehetett jelölni, ott egy egyenes útnak volt csak jelölve. Így többet mentünk ugyan, mint amennyit elõre kiszámoltam, de nem volt annyira fárasztó talán. Megváltozott a haladási sorrend. Átvettem juhi helyét, és én menten Natasával, általában mögötte haladtam. A többiek elõrementek, de sokszor megvártak minket. Natasa elég lassan haladt, és mivel mögötte mentem, nekem ez most egyáltalán nem volt megerõltetõ menet. Abszolút nem voltam fáradt.

Egy rövid szakaszon, hasonlóan a schneebergi túrához, kidõlt fenyõk között mentünk, csak itt nem voltak olyan sûrûen, és kisebbekre is nõttek. Jóval könnyebben lehetett így haladni, mint akkor ott. 1500 m körül egy rövid szakaszra visszamentünk még a nagy fenyvesbe, majd kicsivel följebb már csak törpefenyõkkel találkoztunk. Itt értünk bele a felhõbe, és egy padnál, amin friss hó nyomai látszódtak, megálltunk újból pihenni egy rövid idõre. Itt már havazott, de nem volt vészes. Mondtam is, hogy szerencse, hogy nincsen olyan nagy szél, mint amit a modell adott, mert akkor marha kellemetlen lenne, ha a pofánkba fújná a szél a havat. Összefüggõ hó itt még nem volt, de egyre nagyobb hófoltok látszódtak.

Ahogy egyre mentünk felfelé, egyre nagyobb lett a hó. 1800 méter felett már elég jelentõsre duzzadt a hó vastagsága, néhol rendesen el lehetett benne süllyedni. Szûk, kanyargós ösvényen mentünk, és kitartóan emelkedtünk a törpefenyôk között. Idegesített ez a rohadt felhõ, mert semmit sem lehetett látni. Amúgy nem volt veszélyes szakasz, és extrém meredek sem a hegyoldalon amerre az út vezetett.

Aztán egyszer csak a törpefenyõk is eltûntek, maradtak a sziklák meg a hó. Egy kisebb gerincen haladtunk át, és ahogy körbenéztem, csak tejfehér masszát láttam. Nem lehetett megkülönböztetni, hogy mi a hó és mi a felhõ, csak ha egy szikladarab is volt valahol, ami kiállt a hóból. Ezen a helyen mintha távolról szélsüvítést hallottam volna, de megbeszéltem magammal, hogy biztosan csak képzelõdök. Az utat csak úgy lehetett követni, hogy jelzéstõl jelzésig haladunk. Mivel a felhõtõl semmit sem lehetett látni, nem is tudtuk, merre van a csúcs. Legfeljebb, ha tájolóval megnéztük volna. Szerencsére a krichard hozott egy gps-t, így legalább azt tudtuk pontosan, hogy milyen magasan vagyunk, és hogy kb. mennyit kell még menni.

Mivel nem lehetett jól látni az utat kezdett kicsit rossz érzésem lenni. Hogy fogunk itt lejönni? Szabola megnyugtatott, hogy õk teljesen jól tudják követni a jeleket. Õk mentek elõl, és figyelték a jelzéseket. Mi meg csak utánuk. Egy helyen keresgéltünk csak hosszasabban. Ahogy elértük a 2000 méteres magasságot, átmentünk egy kisebb gerincen, befordultunk balra, és rögvest a pofánkba fújt az orkán erejú szél. Kicsit para volt így hirtelen, el is estem. Eddig nem volt gond a kesztyú hiánya, de most a 120 km-es szél vágta a puszta kezemnek a hószemeket a közel 0 fokos levegõben, ami nem volt kellemes. Kicsit mentünk még fölfelé, de egyre gyakrabban jöttek a széllökések, és egyre hosszabbak voltak. Amikor jött a széllökés ellen kellett tartani a bottal, de amikor elállt, akkor meg majdnem hátraesett az ember, mint amikor valami falat kihúznak mellõle,aminek nekitámaszkodott. Pánikba estem, vissza sem mertem fordulni. Gondolkodni sem bírtam. Csak az járt a fejemben, hogy a francban találjuk meg a visszavezetõ utat, ha még a lábnyomainkat is elfújja a szél.

Továbbmentünk, el akartunk érni legalább a 2170 méter magasan lévõ kocsáig, annak biztosan lesz egy szélvédett oldala. De az egyik különösen hosszan tartó széllökés után elegem lett ebbõl az egészbõl. Visszafordultam Natasával, és juhi is velünk tartott. Kicsit sajnáltam szegényt, hogy most miattunk vissza kell fordulnia mindjárt az elsõ túráján. Szaboláék továbbmentek.

Szerencsére nem volt messze az a pont, ahol a gerincen átjöttünk, és ott varázsütésre elállt a szél. De amíg odaértünk, addig túl kellett élni még pár széllökést, és a jeleket is intenzíven kellett figyelni. Úgy látszik ilyen sokat számít az, hogy a hegy szélárnyékos oldalán jöttönk fel, és csak a legvége volt szopatós. Itt már a lábnyomaink is világosan látszódtak, és szépen lassan a pánikrohamom is megszûnt. Kisvártatva hallottuk szabola hangját, és utol is értek minket. Nem jutottak fel a csúcsra. 80 métert kellett volna menniük még felfele, de azt mondják ott már k.....tt nagy szél volt, és gyakorlatilag folyamatosan fújt. Egymás hangját sem hallották pedig ott álltak közvetlenül egymás mellett.

A padnál megálltunk kajálni egyet, mert már régen ettünk, és lassan 4 óra volt már. Itt volt a felhõalap, és alatta kitisztult az idõ. Lehetett látni a kanyargó Szávát, vele párhuzamosan futó autópályát a viadukttal, távolabbra Jesenice várost. Egy-egy pillanatra a távolban feltûnt a bledi tó és a Júliai-alpok is. Messze alattunk láttuk a Valvazorjev dom fehér tetejét is. Ettõl függetlenül még továbbra is esett. Itt még a hó, kicsivel lejjebb már az esõ. Natasával kettesben maradtunk, mert a többiek elmentek elõre, mink meg úgyis lassan haladunk. Hát, lefelé is sikerült olyan sebssséggel menni, mint fölfelé. A többiek egy órát vártak ránk a domnál. Azt beszéltük itt meg, hogy nem a jelzésen, hanem az autóknak való úton megyünk le, ami hosszabb, de kevésbé meredek, és így Natasa is tud jönni gyorsabban, és mehetünk együtt. Rendes volt tõlük ez az áldozat.

Kicsivel hét után értünk vissza a kocsihoz. Nekem ez volt a második feladott hegyi túra, de itt nem miattam, hanem az idõjárás miatt fordultunk vissza. Nem volt bennem annyi rossz érzés, mint a Schneeberg után, amikor tudtam, hogy a saját hülyeségem miatt csesztük el a dolgot. És ha most is olyan jobb cuccom lett volna, mint mondjuk krichardnak, valószínûleg akkor is visszafordultam volna. Szabola jobban a szívére vette, hogy nem sikerült, õ kudarcként élte meg.