Zemplén 50

Szabola nyehegett sokat, hogy õ még nem volt a Zemplénben, és rohadt kiváncsi, hogy milyen lehet. Mi azt mondtuk neki, hogy szerintünk marha jó, de mások szerint is a Kék Túra zempléni szakasza az egyik legszebb. Nincsen annyira felfedezve, mint a Pilis vagy a Börzsöny (messze van Pesttõl), így a turista is kevesebb. Ez a túra pont kapóra jött, és ha már itt voltunk, akkor elnéztünk a túra elõtti napon a Tengerszemhez, és Füzérre is.

A túra elején rögtön egy nagy emelkedõn kellett felmenni. Át kellett menni a Sátor-hegyeken, természetesen két nyerget is érintve. A várost egy meredek kaptatón keresztül hagytuk el, a Zsólyomka-völgyben mentünk felfelé. Az aszfaltúttal párhuzamosan fut egy kis patak, amelyen többször van vízesés is. A mûútról letérve erdei úton haladtunk tovább, hétvégi telkek között továbbra is emelkedtünk, elég izzasztó volt a kezdete. Az emelkedõ a Vörös-nyeregig tartott, innen tovább szintben haladtunk, kicsi lejtõ is volt. Jó tempóban tudtunk menni, és nemsokára elértük az elsõ ellenõrzõpontot: a Borz-nyerget. A nyeregben ki van vágva az erdõ egy részen, szép kilátás van nyugat-északnyugat felé. A távolba tekintve láttuk, hogy valószínûleg nem ússzuk meg az esõt, de szerencsére felkészültünk rá. A nyereg nyitott, ezért a szél elég erõs volt itt.

A nyeregbõl egy viszonylag meredek lejtõn értük el a rudabányácskai mûutat, amirõl rövidesen letértünk és ismét emelkedni kezdtünk. A Vágáshuta és Rudabányácska közti hegyvonulaton kellett átkelnünk. Mivel nem reggeliztünk, az emelkedõ közben megálltunk palacsintázni. Viszonylag lassan haladtunk, többször megálltunk fényképezni is, mert szép volt az erdõ. A Nagy-Hallgató-nyeregtõl lejtett az út Vágáshutáig, ez volt a túra egyik legszebb szakasza. Egy nagy, kidõlt fát is meg kellett itt kerülnünk.

Vágáshutára beérve szabola rögtön magához vett egy kutyariasztó botot, amit végig is cipelt, de sajnos pont akkor nem mûködött, amikor kellett volna. Kutyamentes idõben túrabotként funkcionált. Két kilométer mûút következett, az út mellett egy lápréttel, amirõl panorámakép is született. Össze-vissza mentünk: én elõresiettem, szabola pedig lemaradt fényképezni. A mûút után egy elég sáros szakasz jött, majd egy rövid, de erõteljes emelkedõn felmentünk a Somoska nevú tetõre, ahonnan a Nagy-Milic is látszott, és a teteje felhõben volt. Lassan megérkeztünk Nagyhutára, ahol a szállásunk volt, és pihenni is tudutnk egy keveset. Eddig ez volt az elsõ teljesítménytúrám, ahol útközben kvázi hazamentem. Nem volt sok idõnk, nagyjából idõben voltunk, ezért nem sokat pihenhettünk. Mindenki elintézte a dolgát, és már indultunk is.

Itt kifogyott a fényképezõnkbõl az egytelen aksi, amit hoztunk (késõbb derült csak ki, hogy volt, csak nem találtuk meg), és a szaboláé is fogyóban volt, Attis meg a házban hagyott négyet, mert minek hozza el (GE!+%!++%+!)! És a Zsidó-réten egy csomó védett növény van, amit le akart fényképezni. Azért csináltunk pár képet, mint pl. jobb oldalt a kanyar az emelkedõn. Nagyhutától a Pap-hegyre kellett felmenni, ez volt az egyetlen hegytetõ, ahol megfordultunk. De azért itt is a Pap-hegyi nyereg-en keresztül mentünk. A hegytetõrõl ismét láttuk a Nagy-Milicet, és elõtte a Füzéri-várat is. A nyeregben lévõ ellenõrzõ ponton voltunk félidõben, ami minimálisan volt félúton túl.

Itt azonban rossz felé mentünk, kolbászoltunk vagy fél órát, ráadásul emelkedõn is kellett menni, és nagyon lemaradtunk, ezután igyekezni kellett, ha idõben be akarunk érni. Szerencsére innen elég sokáig nincsen nagy emelkedõ, viszonylag jól tudtunk haladni. Útközben a regéci várat is lehetett látni, sokkal romosabb állapotban van, mint a füzéri. A Zemplén azért is tetszik még nekem, mert viszonylag messze a hegység belsejében is vannak olyan helyek, ahonnan ki lehet látni a hegységbõl. Pl. mint a bal oldali képen is az Alföldre, az áradó Bodrogra, vagy más helyrõl Sárospatakra. Ugyanakkor nagy hegyek veszik körül a túristát. Sajnos a sietség miatt nem lett fényképezés a Zsidó-réten, bár én nem is ismerem a virágokat. Minél többet be akartunk hozni a lemaradásból, mert a teljesítés komoly veszélyben forgott.

Makkoshotyka elõtt még sikerült eltévedni egyszer, de nem mi voltunk az egyetlenek. Mi ugyan visszafordultunk, mert sejtettük, merre kellett volna elmenni, de többeket láttunk éent a faluban másik irányból jönni. A keresztezõdésben nem voltak jelek, és sûrû, bozótos, helyenként tövises bokrok szegélyezték az amúgy is keskeny ösvényt.Makkoshotykán volt a frissítõpont, de az ujraszámolás után kiderült, hogy még szarabb helyzetben vagyunk, mint ahogy azt gondoltuk. Igaz, hogy a rendezõk által adott papírokon lévõ távolságadatok egymásnak ellentmondóak voltak, de még a kirakott irányjelzõkön lévõ adatokkal sem stimmeltek, sõt még a térképen mért adat is más volt. Szóval fogalmunk sem volt mennyi van hátra, pedig abban az esetben, amikor az idõnk ki van centizve, minden km számít. Gyorsan kellett ennünk tehát, ráadásul nekem ragasztanom is kellett egy vízhólyagot, de nem igazán segített, mert emelkedõkön nagyon dörzsölte a sarkamat. Attisnak a lejtõk fájtak, de emelkedõn egész gyorsan felment. Natasa fáradt volt, ezért emelkedõn lemaradtam vele, hogy ne egyedül menjen (mellesleg én sem tudtam volna sokkal gyorsabban menni). Szabola jól bírta, neki hirtelen jön mindig a rosszullét, de ha eszik egy kis csokit, vagy kekszet, akkor gyorsan rendbe jön.

A Cirkáló-tanyánál kéktúra bélyegzõvel kellett pecsételni, aztán undultunk is tovább. Pusztadélõn már láttuk, hogy van remény a teljesítésre, de még sok volt hátra, hogy megnyugodjunk. Itt össze-vissza kanyarogtunk, képtelenség volt követni a térképen minden kanyart. Nem is foglalkozam vele, inkább azon voltunk, hogy minél elõbb beérjünk, lehetõleg idõben. Kétszer is át kellett kelni kb 6-8 m széles és 4 m magas szakadékokon. Alig vártuk már, hogy leérjünk a Bányi-nyereg-be a mûúthoz, mert innen már könnyen le lehetett olvasni a térképrõl, hogy mennyi van hátra. És az derült ki, hogy a menetlapokon jóval nagyobb távolság szerepel, mint a valóságban.

Addig viszont ismét át kellett kelni a Sátor-hegyeken, most viszont a Nagy-Nyugodó-nyergen keresztül, amerre régen az OKT ment. Azt találtuk ki Natasával, hogy felfelé nem rohanunk, hanem megyünk szépen a kényelmes tempónkban, nehogy rosszul legyünk itt a végén, és majd a lejtõn gyorsítunk be a városban. A többieknek mondtuk, hogy nyugodtan menjenek gyorsabban, de csak megvártak minket. Viszonylag gyorsan felértünk a nyeregbe, innen már csak lejtõ volt végig a városon, és az aszfalton, ami nagyon kemény volt így 50 km-hez közeledve. Amikor a bal oldali képet készítettem még egy kis vakarcs is megtámadott minket. De 5 méternél közelebb nem mert jönni. Pláne, amikor a szabola kutyariasztó botjával mentem neki.

Lefelé a városon már nem rohantunk, Attisnak a lejtõ volt a gyenge pontja, de már biztos volt, hogy beérünk idõben. HAsonló úton mentünk le, mint amilyenen jöttünk fel reggel, csak a patak volt kisebb. Végül percre pontosan odaértünk az állomásra; ez volt az egyik legneccesebb teljesítés.A szervezésrõl nem sok jót lehet elmondani; egyes ellenõrzõ pontoknál, ahol nem volt senki és magunknak kellett pecsételni alig lehetett a papírra elfogadható emblémát varázsolni.Összesen kb. két embert találtunk a pontokon, nyoma sem volt a többi túrára jellemzõ kvázi terülj-terülj-asztalkámnak: magunknak kellett megkenni a kenyeret.