Bujáki Kikelet 50

Buják egy eldugott falu Nógrád megyében, kvázi zsákfalu, az odavezetõ út teli van kráterekkel. A Cserhát ezen részén nincs túl sok turistajelzés. Ami van, az is el van hanyagolva. Amúgy maga a Cserhát sincs nagyon elõnyõs helyzetben, hiszen a szomszédai, a Börzsöny és a Mátra sokkal népszerûbbek nála. Pedig itt is rengeteg szép hely és fasza kilátó van. Ezen az 50-es túrán a rendezõk be is mutattak pár ilyen helyet.

Rögtön elindultunk, amint lehetett. Nem tudom, ez mostanában krichard perverziója. Végig szalagozás volt, az 50 km-bõl kb. 15 vezetett kijelölt turistaúton, de azok sem voltak nagyon követhetõk. A szalagozás tökéletes volt, pont ott voltak sûrûn a szalagok, ahol kellett. Egy négyes elágazóban viszont mindenhol volt, gondolom poénos túrázók ráértek ilyenekkel is foglalkozni, de ott sem lehetett eltévedni. Egy térképvázlatot adtak, amin a szintvonalakon kívül minden rajt volt. Arról is sokminden kiderült, még az is sejthetõ volt, hogy hol van emelkedõ vagy lejtõ, hol van a tájnak dombja vagy gödöre.

Rögtön emelkedõvel kezdtünk, felmentünk a falu feletti kis gerincre, majd egy szép erdei ösvényen haladtunk a reggeli félhomályban. Jól lehetett látni a Zagyva völgyében a ködöt. Messzirõl látszott már Virágostanya, ahol az elsõ ellenõrzõ pontunk volt. Ezt Bérrel aszfaltút köti össze, az út melletti füves réten két teve hevert a fûben. Béren éles fordulatot vettünk, és ezzel rá is tértünk az elsõ jelzett útra, a zöld keresztre. Itt még sütött a nap, de pár órája az autópályán Bujákra menet még sûrû köd volt. De itt sem tartott sokáig a napsütés, mert a szél befújta a völgybe a ködöt, amhol mentünk, és ott be is ragadt jó pár órára. Kitérõt kellett tenni a második ellenõrzõ ponthoz, ami az andezitömlésnél volt. Ráadásul végig felfelé kellett menni. Ezzel jó sok szintet letudtunk az 1000 m-bõl. Krichardnak nem nagyon tetszett, hogy oda meg vissza is ugyanazon az úton mentünk, de engem speciel nem zavart. Itt legalább volt értelme, mert ez az andezitömlés tényleg jól néz ki. A kilátás a hegytetõrõl sem akármi lehet, de a tejfehér köd miatt semmi nem látszódott. A hegyen a fák között még nem is volt annyira feltûnõ, hogy köd van, hanem csak akkor, amikor visszamentünk a völgybe, és kimentünk az erdõbõl.



Észak felé haladunk, immáron a zöld sáv jelzésen. Nem láttunk sok jelet, de a szalagozás megfelelõ volt. Nem voltak erre nagy erdõségek, csak kevés ideig voltunk erdõben, és sokat mentünk szántók, rétek, tavak mellett. Néha-néha kisütött a nap, de aztán ismét a köd gyõzedelmeskedett. Egy kellemetlen emelkedõ után kiértünk egy aszfaltútra, ami a Sas-bércre visz fel. Nekünk nem kellett végig ezen az úton mennni, egy nagyobb kanyart levágtunk egy erdei ösvényen. A kilátó nagyon szép, biztos a kilátás is az. Mi nem mentünk fel, a köd miatt nem láttuk értelmét. Természetesen ahogy eljöttünk, negyed óra múlva már gyönyörúen sütött a nap.

Még 20 km-nél sem voltunk, de már éreztem a bal lábszáramon a visszatérõ fájdalmat. Szerencsére nem volt vészes, csak kicsit kellemetlen. A köd eltûnésével elénk tárult a cserháti táj. Egész közel voltunk a Szandavárhoz, késõbb már a Tepke, és távolabb a Mátrában a Muzsla vonulata rajzolódott ki. Nagyjából úgy számoltunk, hogy fél-egy órával szintidõ elõtt meglesz a túra, ha így haladunk, és nem történik semmi. Kezdtem kitikkadni, már kevés vizem volt, de Kutasóig tartogatni akartam vésztartaléknak. Szabola lemaradozott, fõleg az emelkedõknél kellett bevárni. Krichard S betûjét már említettem az elején, neki semmi gondja nem akadt.

Kutasó elõtt volt egy szép rész, a Bokor-patak völgyében. Mély bevágást csinált magának a patak, meredek falú "szakadék" mellett mentünk, és le is kellett menni a vízhez, átkeltünk a túlsó oldalára. Nelásdpuszta romjai mellett vitt utunk, majd egy hosszú lejtõ után beértünk Kutasó faluba, ahol tulajdonképpen visszafordultunk, és már dél felé, szinte végig a cél felé mentünk, ami legfeljebb lélektanilag lehetett elõny. Mindenesetre nemcsak úgy tûnt, hanem valóban gyorsabbak lettünk. Kutasón sem álltunk meg, csak vizet töltöttünk a kútból, és a következõ faluban, Bokorban is csak annyi idõre álltunk meg, hogy együnk pár fánkot, amit a rendezõk sütöttek. Volt csokis, mákos, és hagyományos is. Csak párat ettem, mindegyikbõl egyet, pedig szívesen ettem volna még, de nem volt pofám.



Itt egy vargabetû következett, ki kellett menni a faluból egy kereszhez, majd vissza Bokorra, de a másik végére. Ezen a kitérõn mondjuk látszódott, hogy csak azért van benne, hogy meglegyen az 50 km, mert olyan extrém fasza látványosság nem volt arra. Mondjuk a hegyek jól néztek ki, és a virágos rétek is Windows-os háttérképre illettek. Ellenõrzõpont nem volt, a kereszten lévõ évszámot kellett feljegyezni. Ehhez szét kellett hessegetni egy birkacsordát is.

Visszatérve Bokorra már jócskán 30 km felett voltunk, a jobb bokám alatt már egy ideje nyomta a cipõ. Ott eddig még egy cipõ sem szorított, de ez most kezdett zavarni. És fáradni is kezdtem, valószínúleg azért, mert még alig ettem valamit. De csak ezért nem akartam megállni, ráadásul emelkedõ nélküli szakasz jött, és szabola is kezdett jobban lenni, hogy már nincs messze a cél. Szerencsémre õk ketten elkezdtek hevesen vitatkozni, mitöbb, szinte veszekedni, hogy hogyan csináljuk meg a következõ Hol a következõt. Krichard szidta az eddigi rendszert, amitõl meg szabola akadt ki, hogy minek most szól, hogy a 2 évvel ezelõtti túránkon mi nem tetszett neki. Én jól szórakoztam ott hátul, néha-néha benyögtem, hogy igen vagy nem, ha kérdeztek. De azért résen voltam, nehogy valamelyikük felvegyen egy husángot, és beleágyazza a másik tarkójába. Ezzel viszont jól telt az idõ, és tök gyorsan odértünk a bokri kereszthez.

Itt kicsit igazítottam a cipõmön, de nem sokat használt. Továbbra is csak szédelegtem a sor végén, gondoltam már nincs messze a vár, majd ott leülök pár percre zabálni. De oda már csak úgy vonszoltam fel magam, és természetesen a kõlépcsõk is igen kellemetlen ütemben következtek egymás után. Viszont felérve remek volt a kilátás, és miközben ezt néztem meg is ettem a mai második szendvicsemet. Így, 4 óra tájban már ideje volt. És utána jobban is lettem, csak a cipõ nyomott még kicsit.

Ez volt az utolsó ellenõrzõ pont, és itt volt egy olyan rész, amit nem igazán értek most sem. Egy relatíve óriási kitérõt kellett tenni a Selyem-rétre, ahol nem volt pont. Szinte ordított róla, hogy azt el lehet csalni, akinek van képe hozzá. Nekünk nem volt, ekkora levágás már tényleg a csalás kategória lett volna. Felfelé a rétre egy patakvölgyben vitt az út. Néhol összegyúlt a víz a kövek között, másutt viszont olyan száraz volt a meder, hogy szinte porzott.

A rétrõl visszafelé már tuti volt, hogy másfél órával szintidõ elõtt beérünk, és krichard is el tud menni majd a szüleivel vacsorázni. Ennek b@szottul örvendett. Lehet, hogy ezért ment neki olyan jól a vége, és nem is az S betû miatt? Lassan rátértünk a célegyenesre, ami visszavitt az iskolához, de addig még volt egy kis "meendõ", de ez már végig lejtõs terepen zajlott, és a faluban sem kellett sokat menni aszfaltúton.

Remek kis túra volt, de ez már az elején látszódott. Látványosság is akadt, a rendezéssel sem volt semmi gond. Az út végig követhetõ volt a szalagok segítségével, amiket nem volt kis munka kirakni és beszedni, ráadásul még fánkot is adtak. A végén kétféle kitúzõ közül lehetett választani.

Végül kirajzolódott, hogy mi ketten megyünk az S betûs csávóval a Mátrabércre, szabola nem mer nekiindulni, mert nem érzi magát jó formában. A Hanák Kolos helyett meg inkább családi szülinapi bulira megy. Juhi lesz a depó, illetve a szállító egyén.