Autós kirándulás 1978 nyarán az NDK-ban

1978.06.29

1978.06.30

Már többször is szó esett az Alexander-turm-ról. Megnéztem a térképet és úgy láttam, hogy kocsival egész jól megközelíthetõ. Ezért reggeli után kocsival elindultunk, hogy fölkeressük ezt a remek kilátást ígérõ kirándulóhelyet. Hiába figyeltük az útjelzéseket, Ettersleben-nél kötöttünk ki. Visszafelé menet sem találtuk meg a turm felé vezetõ utat, ezért úgy döntöttünk, hogy Bad Liebensteinbe megyünk át.

Itt megcsodáltuk a postahivatal valóban nagyon szép épületét. Amíg a többiek vásároltak néztem, hogy egy Multikar-féle kocsi haladt végig a nagy gyalogosforgalmú fõutcán, megállt minden zászlónál - az utca zászlódíszben volt - és az esetleg föltekeredett zászlókat megigazította, hogy ismét teljes hosszukban tudja azokat lengetni a szél.

1978.07.01

A mai napra Weimar-Erfurt megtekintése volt a programban. Kisebb panorámabusz jött értünk. Magunk között megállapítva, panoráma buszban ilyen alkalmatlant ritkán lehet látni. Az ablakokat középen vízszintes alu keret osztotta ketté, így aki a belsõ üléseken ült, az mindig az elválasztóvonalat látta a tájban. Odafelé menet Erfurton csak áthaladtunk. Weimar volt az elsõ célunk.

Elég sokat tekeregtünk, amíg a busz le tudott parkolni a benzinkút közelében, A német vezetõnk kalauzolt be minket a színház elõtti térre - itt van Goethe és Schiller szobra - majd tovább Weimar leghangulatosabb részébe, a Schiller utcába. Ez kimondottan sétálóutca. Bár elég széles, a jármûforgalom tilos benne. Szép fák árnyékolják be, padokat helyeztek el az utca szélén. Az utcának egyik nevezetessége a "Gaensenmaennerchen". Kis szökõkút, rajta 1/3 nagyságú emberke, Tell Vilmos-szerû vadászsapkában, mindkét hóna alatt egy-egy liba, melyeknek szájából folyik a víz a köralakú medencébe.

Az utca másik nevezetessége a Schiller-ház. Emeletes épület, az ablakait tömör fából készült zsalukkal lehet bezárni. Érdekes volt, hogy a fatáblák körívesek, az ablak azonban csúcsíves, így az ablak bezárásakor is fölöttük kis szabad nyílás marad; a szoba tehát sohasem lehet teljesen sötét. A Schiller-ház termei fõleg kinagyított fotókon egykori kéziratokat, Schiller-Goethe levelezéseket, Weimar régi látképeit mutatják be.

Aztán átmentünk a Frauenplan-ra. Ez egy lejtõs kis tér - alsó részén félkörívben elhelyezkedõ, virággal befuttatott lugas, padokkal-szerelemeseknek még nappal is, nem hogy alkonyatban, kiváló hely - egyik sarkában régi vendéglõ a Weisse Schwahn, ahol még Goethe és Schiller is gyakran megfordult. A tér magasabb oldalát teljesen elfoglalta a Goethe-ház, ide mentünk be.

Nem panaszkodhatott Goethe a sorsára, nagy -azt mondják polgári- ház, nálunk kisebb kastélynak is megfelelne. Fedett kocsibejáró egyik oldalán ma emlékeket, souvenirt és belépõjegyeket árusítják, a másik oldalon egy termen át, díszes lépcsõn lehet fölmenni az emeletre. Itt is sokféle fotó demonstrálja Goethe levelezését, munkásságát. A lépcsõházat Goethe egyik gyûjteménye, görög és római klasszikus szobrok, vagy azok másolatai díszítik. Néhány termeben korhû vitrinekben, tárlókban helyezkedik el a híres porcelánygyûjtemény. Ebben kínai, meisseni, stb porcelánok , kézzel festett, gazdagon aranyozott tálakat mutatnak be.

Be lehet nézni a régi dolgozószobába. Az íróasztalon, a kalamárisba ütve néhány lúdtoll idézi a régi hangulatot. Látható itt az az íróállvány, amely mellett állva szívesen írta Goethe mûveit és levelezését. Bemutatják azt a szobát is a karosszéket, ahol Goethe meghalt. Bizonyára az én hibám, vagy fogyatékosságom, de nem tudok különösebben lelkesedni, látva a nagy költõ simléderes sapkáját, melyet a fejére tett, hogy a nap ne süssön a szemébe, vagy a nagy zseni személyes tárgyai látására sem tudok extázisba esni.

Az egyik lépcsõház ablakából letekintve látható a régi, belsõ udvar, kis kert, egy grottával, szeltlivel, ahol Goethe szívesen idõzött. Láttuk még a hintót, melyet mint udvari tanácsos használt. Embermagasságú kerekeken gördülõ, kisebb szobanagyságú batár ez bõrfedéllel. Vagy három-négy, mainál magasabb lépcsõn lehetett fölszállni ebbe a bõrhevedereken, hajlított vasrugókon nyugvó alkotmányba.

Visszamentünk az autóbuszhoz. A Goethe-téren, ez Weimar fõtere, fehér színû, kétlovas konflist láttunk. Cilinderes kocsis hajtotta a fehér lovakat. Ez a menyasszonyi kocsi, vagy azok egyike, itt ez a szokás, hogy fehér konflissal kell menni az esküvõre. A város határában, domboldalban a Belvedere-ben ebédeltünk, nyitott, egyik oldalán üvegezett helységben. Azt mondja a fáma, hogy Goethe és Schiller gyakran sétáltak ki ide, útközben világmegváltó kérdésekrõl beszélgetve, hogy itt néhány korsó sörrel üdítsék fel magukat. Rossz a májam, de látva Goethe udvari hintóját, nehezen tudom elképzelni, hogy akinek akkora hintó kellett, az gyalog ide tudjon jönni.

Ebéd után visszamentünk Erfurtba. Nagy nehézség árán a virágkiállítás melletti parkolóban kiszálltunk a buszból. Mivel nem volt szabad hely, a busz máshol keresett parkolóhelyet.

Nagyon szép volt az IGA(Internationaler Gartenbau Ausstellung ). Hatalmas területen vannak a pavilonok elhelyezve, köztük szabadtéri virágok. Egyik csarnokban kertészeti eszközöket mutattak be, egy másik pavilonban kaktuszkiállítás volt. Nem is gondolná az ember, vagy hozzám hasonló laikus, hogy ennyi kaktuszfajta létezik. Cserepekben árulják a hagyma, vérna, különféle alakú kisebb fajtákat, de van ember nagyságú, húsos szúrós levelû és földön futó, kígyóalakú pihés tüskékkel borított fajtájuk is. Rengeteg rózsa volt kiállítva - hiszen rózsakiállításnak nevezték a mostani rendezvényt. Szabadban is és az egyik épületben is.

Várnunk kellett, amíg az épületbe be tudtunk jutni. Itt mindenütt csak rózsát lehetett látni. Vágott virágokból menyasszonyi csokrokat mutatott be az egyik rész, aztán rokkával, hintaszékkel dekorált rózsalugast láttunk, nyitott ablakba kapaszkodott fel a következõ részen egy mélyvörös futórózsa - szóval nagyon szép, ötletes volt a virágokat kellõ környezetbe helyezõ díszlet. A teremben egy vonósnégyes Bach, Haydn, Mozart mûveket játszott, ezzel adva meg a kiállítás zenei aláfestését. Dekorációnak különbözõ hosszúságban, vízzel megtöltött üvegcsövek lógtak a mennyezetrõl, rafinált fényhatásokkal megvilágítva.

A szabadban mesterséges kis tó, rózsalugasok, nagy színpompás virágágyak kápráztatták el a látogatókat. Kis étterem, gyermekjátszótér teszi lehetõvé, hogy akár egy egész család el tudjon itt tölteni egy napot. Letelt a látogatásra szánt másfél - két óra. Kisebb nehézség és hosszabb séta után megtaláltuk a buszt és indultunk hazafelé. Néztem az útjelzõ táblákat. A fõutakat általában sárga/fekete betûs táblák jelzik, a letérést az autópályára minden esetben kék táblára fehér betûkkel írják ki. Nem tudom milyenek az autópályák, de a normál utak általában rosszabbak, mint itthon. A falusi, községi házak is emeletesek, vagy legalábbis manzarddal beépítettek. A nálunk szokásos nagy udvarokat itt sehol sem lehet látni.

1978.07.02

Hirdetést láttunk, hogy ma a St.Consordie templomban egyházzenei hangversenyt tartanak. Elmentem. Az utcán alig volt forgalom, embert jóformán nem is láttam, néhol házak kertjében dolgoztak. Bementem a templomba. Két derékszögben elhelyezett hajója van, a metszéspontjuk fölött van a torony. A torony alatt a sekrestye, fölötte a szószék, elõtte az Úr asztala és a keresztelõmedence. Faváz tartotta a karzatot, ahol néhány idõsebb férfi ült. A templomot régi kõpadló burkolta, érdekes ellentétben a modern, máriaüveges ablakokkal, melyek a 12 apostolt és absztrakt halakat ábrázoltak.

A pap fekete ruhában, talár nélkül volt. Segítõjével, egy világosszürke ruhás férfival felváltva olvastak fel a Bibliából. Az egyes részek között egyházi muzsika volt. A záró imát két 15-16 éves fiú váltakozva olvasta fel. Ruhájuk a mai ifjúság öltözete volt, farmernadrág, ing. Végezetül a pap és kísérõje a két fiúval együtt fölállt a keresztelõmedence fölé és a gyülekezettel együtt elmondták a Miatyánkot. A templom téli fûtését a világítótestekkel közös búrába épített villany infrasugárzók adják.

Az istentisztelet végén a pap a kijárathoz ment és mindenkitõl kézfogással búcsúzott. Az istentiszeteleten kb 80-100 ember vehetett részt, fõleg idõsebb, õsz emberek, de volt néhány tizenéves is. Lassan hazafelé sétáltam. Eszembe jutott, hogy itt az NDK-ban zömmel Trabantot - ezek között igen régieket is - aztán Wartburgot, Skodát, Volgát láttam, de nagyon kevés a nyugati kocsi. Sok a kismotor, olyan Moped-Berva féle nagyságú kétkerekû. Ezt nem csak a férfiak használják, hanem legalább fele arányban 16-65 év közötti nõk is.

Minden városukra érvényes megállapításunk volt, hogy -hasonlóan a mi Rákosi idõszakunkra - rengeteg a zászlódísz, felirat, jelszó (buzdítás a takarékosságra, tervteljesítés, a párt célkitûzéseinek teljesítésére). Lehet, hogy ez csak idén az NDK 30.ik születésnapja miatt van így, de nekünk ez kicsit túlhaladott demonstárció - és kicsit rossz szájízt ad.

1978.07.03

A beutaló lejárt. Miután búcsút vettünk a többiektõl, elindultunk hazafelé. Gotha-n és Erfurt-on csak keresztüljöttünk, hiszen mai célunk a kiránduláson szerzett, vonzó de hiányos élményeink alapján Weimar volt.

Weimarban a Goethe Platz-on álltunk meg egy véletlenül szabad parkolóhelyen. Innen gyalog kerestük meg a HO hotel Ringet (HO = Handelsorganisation) . Nagyon szívélyesen fogadtak és 37 márkáért kaptunk egy elsõ emeleti, hideg-melegvizes utcai szobát. A bejelentõ kitöltése után persze megkaptuk a Gaestekarte-t. Az árban reggeli nem volt benne. A szobánk egy nagy hallból nyílt, a hallban volt az emeleti mintegy 6 szoba részére egyetlen WC bejárata is. Elhoztuk a kocsit a szállodával szemben lévõ parkolóba, csomagjainkat felvittük a szobába majd sétálni mentünk.

Vettünk egy leporellót. Hiába fényképez az ember, az ilyen saját felvételek nagyon jók emlékképeknek, de soha nem tudnak olyanok lenni, mint a képeslapok felvételei. Ez érthetõ is, hiszen utazás közben nincs ideje az embernek kivárni a legjobb fényhatást, a nevezetességeket sem ismeri és még ha tudja is, hogy mit akar fotózni, keresni kell a megfelelõ nézõpontot. Meg hát a gép sem olyan, mint a hivatásosaké.

Elsõ látnivalónk a temetõ volt, tán 300 méterre a szállótól. Régi kõkerítéssel volt körülvéve ez a hosszúkás, keskeny temetõ, melynek égbenyúló fákkal kísért sétánya vezetett a Goethe-Schiller mauzóleumhoz és az aranytól csillógó hagymakupolás orosz templomhoz. Sajnos, mindkettõ renoválás miatt zárva volt. A temetõ helyszínrajza szerint sok híres családnak volt itt a nyugvóhelye, így pl. a Backhauss családé is.

A Goethe-parkba mentünk. Egy kis térkép alapján kószáltunk a hatalmas parkban. Láttuk Liszt Ferenc emlékmûvét, Petõfi mellszobrát, a dessaui követ (melyet Károly Ágost a sógorának emeltetett), a mûromokat, a templomos lovagok székházának maradványait. Nagyon tetszett nekem Shakespeare emlékmûve: hegyes kecskeszakállas alak térdnadrágban, hegyes orrú papucsszerû cipõben támaszkodik, félig ül egy kõoszlopon. A lábánál kõbõl faragott bohócsapka, koponya, lant jelképezi sokoldalú munkásságát. Goethe nyári lakja nem tett ránk különösebb hatást. Kifelé sétálva az Ilm folyó hangulatos kis zsilipje mellett a Stern-híd alatt jutottunk el az Untergraben-re. Közben láttuk a régi lovarda épületét, Stein asszony házát. Aztán a Graben-en, Schiller -Strassen jutottunk vissza a szállodába.

1978.07.04

Reggelizni mentünk a szálló éttermébe. Itt csak a szálló vendégeit szolgálják ki. Helyes, kedves fiatal lány hozta a megrendelt kávét, teát, vajat, dzsemet. A szálloda költséget rendeztük, aztán lassan csurogva indultunk kifelé ebbõl a szép kis városból.

A 7. úton mentünk Jéna felé. Sok szovjet forgalomirányítót láttunk. Ezek elég rendetlenül vannak öltözve, de mindegyikük mellén és hátán a nyakukba akasztott háromszögletû bõrtáblán 3-3 macskaszem virít. Így még sötétben is felismerhetõek a forgalomirányítók, akik akár egyetlen orosz kocsi közeledésekor is habozás nélkül leállítják a polgári forgalmat, feltétlen elõnyt adva a szovjet katonai jármûnek.

Még hétfõn beszélgettünk az üdülõben az egyik vendéglátónkkal az NDK helyzetérõl. Kérdésemre elmondta, hogy általában vallásosak a felnõttek és az ifjúság is, de "jobb, ha nem járnak templomba, még egyházzenei hangversenyre sem". Véleménye szerint is sok a szovjet katona, "de ez érthetõ, mert közel van a nyugati határ". Nem szeretnek politizálni, inkább a lakásukban tartózkodnak, vagy a kertben dolgozgatnak. Minek is politizálni, úgy sem az történik amit az emberek szeretnének.

Még Weimarban láttuk, hogy a járdák különbözõ színû fekete-fehér, fekete, szürke, piros - kis kickakövekkel mintásan vannak kirakva. Nem visszatérõ egyenesvonalú geometria mintákat használnak, hanem kb. 1-1 1/2 méter hosszban különféle íves, köríves mintákat. Umpferstedt környékén esõs idõben, szép erdei úton haladtunk, elég nagy teherforgalom volt itt.

Jena-ban nem is álltunk meg. A Saale folyik át a városon. Keskeny nyomtávú, világossárga villamosok közlekednek a szûk utcákban. Láttunk távolból egy régi bástyatornyot, mögötte vagy húszemeletes modern toronyházzal.

Dornburg-ban régi városfalat, várat láttunk egy sziklás hegy tetején. Ezen a vidéken több volt a település, mint Thüringiában.

Naumburgnál ahol a Saale és a Unstrut folynak össze, mûködõ szélmalmot vettünk észre.

Merseburgot értük el. Talán valami nosztalgia vezetett, hogy a kalandozó magyarok egyik nagy vereségének helyszínét felkeressük. A modern, ipari városban a régi hangulatból persze semmit nem tapasztaltunk.

Halle-ban az egyik fõút mellett le tudtunk parkolni a városnak nem is egészen a szélén. Egy órácskát sétáltunk ebben a régi és nevezetes városban. Láttuk a fõtéren a posta épületét, a piacteret, és a Vörös tornyot. Nyilván még sok látnivaló van ebben a Saale partján lévõ régi városban, de ahhoz hogy az ember minden várost részletesebben, vagy csak nagyjából is megnézzen , kevés lenne minden szabadság.

Lipcsébe érkeztünk 13.30-kor. Elég könnyen találtunk parkolóhelyet, majdnem a város közepén. Egy modern önkiszolgáló állóbüfében mentünk ebédelni. Gyalog indultunk neki a városnak. Érdekes látvány volt a piactéren egy lovaskocsi, rajta nagy tarka napernyõ árnyékában mérték a sört. A nagy, modern központi téren van a fõpályaudvar, a térre betorkolló utcákon, széles, többsávos utakon igen jó irányító táblákat helyeztek el. A tér körül magas modern házak épültek, köztük parkosított területek teszik szellõssé a teret.

Megkérdeztük egy idõs pártól hogy merre van a Tamás-templom. Megmagyarázták, majd egy kicsit beszélgettünk. A férfi érdeklõdött, hogy ízlik-e a koszt? Mondtam, hogy otthon sokkal jobb. Csodálkozott, mert õk úgy tudták, hogy nálunk étkezési nehézségek vannak. Felvilágosítottuk, hogy bõven van ennivalónk és elõzõ megjegyzésem enyhítésére, hivatkoztam az eltérõ ízlésekre.

A teret átívelõ gyaloghídra másztunk fel. Itt én akartam érdeklõdni egy nõtõl a helyes irány után, de nem értette a német kérdést, õ is magyar volt. Végül egy német férfi igazított útba. Körbesétáltuk a templomot. Sajnos, annyira körbe van építve, az elõtte lévõ park fái olyan nagyok, hogy csak meredeken fölfelé bámulva lehet látni valamit az építészeti szépségekbõl. Bementünk, éppen szólt az orgona - valószínûleg látogatási idõben állandóan Bach mûveket mutatnak be. A templomban, az apszisz elõtti földbe süllyesztett fekete márvány síremlék mutatja a Tamás templom híres karnagyának sírját. Az egyik oldalbejárat elõtt áll J.S.Bach szobra. Jó lett volna még megkeresni a Népek Csatájának emlékmûvét valahol a környéken, de még elõttünk volt a mára tervezett út fele és a szálláskeresés.

Kifelé indultunk a városból. Megállapítottuk, hogy igen sok áruházuk van (Magnet, Konzum, Centrum) és ezek egész nap nyitva tartanak. Sok a tombolázóhely, ahol pár fillérért megváltott számmal apróbb tárgyakat lehet nyerni. Ezek a tombola-árusítók igen közkedveltek. A nem túl nagy forgalmat esetenként motoros, rádiós rendõrök ellenõrzik, szükség esetén irányítják.

Wurzen-nél kereszteztük a Mulde folyót. Kühren-ben egy, az ormányából a hátára vizet spriccelõ elefántot ábrázoló szökõkút keltette fel a figyelmünket. Calbitz felé az útjelzõ táblák erõsen kopottak voltak. Oschatz nagyon helyes kis város, keskenyvágányú villamosával vagy vasútjával, komoly jármû és gyalogosforgalmával.

Wölkisch után megláttuk az Elbát. Bár vontatóhajó haladt rajta, uszályokat húzva maga után, valahogy kicsinek találtuk ezt a híres folyót. Vagy négy Zehren községtáblát hagytunk el, amikor végre feltûnt a lakott területet jelzõ tábla: Meissen. Az Elba és a Triebisch folyók folynak át rajta. A fõúttól jobbra kanyarodtunk le és betértünk a régi városba. Nehéz volt közlekedni. Az utcák nagyon keskenyek, burkolatuk rossz. Sok az egyirányú utca, kötelezõ irány, megállni tilos tábla. Majdnem minden utcasarkon ki van téve valami információ vagy utasítás a szegény gépkocsivezetõ részére. A forgalom- fõleg a gyalogos - igen nagy. Az óváros széle felé tudtunk leállni a II. világháború hõseinek emlékmûve melletti kis parkolóban.

Az útikönyv térképe alapján tájékozódtunk, aztán gyalog indultunk, hogy lehetõleg HO Ringhotelt megkeressük. Útközben szálloda után érdeklõdtünk, így jutottunk el az Arany Oroszlánhoz. Szûk kis utcából hatalmas lengõ üvegajtón lehetett bemenni az elõcsarnokba, ahol egy nõi portás elég kurtán-furcsán közölte, hogy nincs üres szobájuk. Udvariasabban ugyan, de az Elba parti Ring Hotelben is ez volt a válasz. Javasolták, hogy a folyó tulsó partján próbáljunk szerencsét. Nem volt könnyû a szûk kanyargós utcákban a piactéren keresztül visszamenni a kocsihoz, de megtalálni a hídra fölvezetõ utat sem egyszerû, hiszen az egyirányúsítások miatt, új más útvonalon kellett haladni.

Az Elba hídján átmenve, balkéz felé láttam a hídfõnél egy rendõrautót. Mivel tábla nem tiltotta, megálltam egy buszmegálló mögött kellõ távolságban és visszamentem a rendõrökhöz. Még kérdezni sem tudtam: Ugye, maga az a magyar a piros Skodával, rossz helyen parkol. Végre szóhoz jutottam , és a szállodák felõl érdeklõdtem. Menjek még tovább, a felüljáró alatt, ott vannak. Mentünk és tényleg láttunk egy hotelt, de sehol nem lehetett megállni. A Drezdai úton mentünk kifelé a városból míg végre jó messze megszûnt a záróvonal és vissza tudtam fordulni. Megint nem tudtam megállni sehol. Végül a pályaudvar mellett, a raktárak felé vezetõ úton lesz, ami lesz jelszóval megálltam, annál is inkább mert szemben volt a Zum Ross - jó kinézésû szálloda. A szép szállodában nagyon udvariasan közölték, hogy nincs szabad szobájuk. A pályaudvaron is volt egy szálloda, de ez nem tetszett nekem, megpróbáltam a Drezdai úton látottat.

Itt szerencsém volt, mert megígérték, hogy 19 óra után biztosan tudnak adni egy kétágyas, hideg-melegvizes szobát. Hamburger Ecke-nek hívták ezt a helyet. Kérdésemre elmondták, hogy a saját parkolójuk tele van építõanyaggal, így használhatatlan, vendégeik egy kicsit elõbbre, az Elba parti Activist kioszk parkolójában szokták hagyni a kocsit. Örömmel és bizakodva vártunk és tényleg kaptunk is egy manzard szobát. Honfoglalás után lesétáltunk az Elba partra. A folyó vize elég piszkos. Gyönyörû látvány volt az óváros fölötti hegytetõn álló templom vagy apátság. A lebukó nap kicsit oldalról, hátulról világította meg az épületetmely így felénk a sötét oldalát mutatta, négy karcsú tornyával, azok sziluettjével szinte tartotta a kék eget.

Mielõtt fölmentünk, benéztem még a szálló alagsorában lévõ sörpincébe. Csak korsós sört csapolnak, pohárral, vagy üveges sört nem árusítanak. Nagyon jól esett a hideg, habos krigli. Hangulatos volt a csigalépcsõ - bár kicsit kényelmetlen-,amely fölvezetett a második emeletre. A portás elektromos zárat mûködtetett, ha valaki be akart menni az egyébként zárt ajtón a szobák felé. Ebben a szobában is, mint eddig minden német szállodában, teljesen tranzisztoros, üzemképes rádió, sõt itt még üzemképes ébresztõóra is volt. Igaz, hogy egyszer-kétszer beütöttük a fejünket a lejtõs manzard tetõbe, de azért elégedettek voltunk a szállással.

Lejegyezte:szabola