Mackó 25

Feherb elõzetes felajánlására, miszerint az idei Thúry túra vadiúj jelvénnyel kerül megrendezésre, hovatovább az éjjeleket a szüleinél tölthetem (nem elhanyagolandó részlet, hogy még meki is van Nagykanizsán, no meg források ;), sajnos vissza kellett mondanom, helyette viszont másodmagammal indultam a Mackó új utakon (Tápiószecsõ - Tápióság - Úri halastó - Felsõfarkasd - Billei erdõ - Mende) nevezetû túrán.
Laci Sülysápról, jómagam Nagykátáról indultam a reggeli gõzössel és félúton, Tápiószecsõn találkoztunk, a korábbi évektõl eltérõen ez volt túránk kiindulópontja is. Az általános iskolában való kisebb sorban állást követõen együtt indultunk az áramlattal a vasútállomás felé, majd balra fordulva a sínekkel párhuzamosan haladtunk tovább. A jó hangulat már az elején megalapozódott, amit késõbb is csak a szívós 10 centi magas, helyenként a 80 centis belmagasságot is elérõ vérebek tudták visszavetni.
Az elsõ ellenõrzõ pontot elhagyva átkeltünk a Tápió „folyón”, amit valljuk be, erõs túlzással is csak pataknak lehetne titulálni, no de alföldi viszonylatban még ennek is örülünk. Pár száz méter megtételét követõen az útvonal ismertetõ felkiáltójeles utasítását követve („Te a bal oldalit válaszd!”) elértük Tápióság határát.
Ezt a szakaszt a saras-homokos-szûzhótaposós kafkai hármasságból kettes nehézségûnek könyveltem el (nem hiába a pénzügy-számviteles véna :D), bár szerencsére volt alternatív megoldás, és nem kellett a homokos úton küszködnünk. Oldalra pillantva kezdtem megérteni, hogy mért is oly ideális horrorfilm helyszín az erdõ.
A községbõl kiérve, néhány km megtétele után elértük az Úri halastavat, enyhe paradoxonként jegyezném meg, hogy még horgászni sem lehet benne. A turistajelzést követve (elenyészõ szakasz kivételével végig a zöld sáv volt az irányadó) értük el a felsõfarkasdi tavat, ahol horgászok, -botok tömkelegén kellett átvágnunk. Kis hídon átkelve, majd az erdõ vonalát és az aszfaltot követve megérkeztünk Felsõfarkasdra, ahol nem reprezentatív felmérésünk ellenére bátran kijelenthetjük, hogy minden háznál legalább egy, de inkább több emberhúsra éhes négylábú várakozott, így a helyiek által otthonosan berendezett buszmegállót is csak messzirõl mertük lefényképezni.
A település végén az út kisebb kanyarral felvitt egy dombra, majd a szántás mellett gyalogoltunk egészen az utolsó ellenõrzõ pontig. Innen már a hátralévõ km-ek megtétele is kevesebb, mint fél órába telt. A lelket a mendei vasútállomás sárga tornya tartotta bennünk.
A célban megkaptuk a monumentálisnak egyáltalán nem nevezhetõ másfél centi átmérõjû mackós kitûzõnket, és egyedül itt kaptunk fogunk alá valót.
A temérdek kutya, az eperjó (de legalább szamba csoki), illetve a kumulált km-es táblázat hiánya ellenére egy kényelmes tempójú, tavaszi napot tudhattunk magunk mögött.