Az elsõ napi Burok-völgyes túra után a második nap szétszakadt a társaság. Valaki barlangászni ment, mások bicikliztek, a túravezetõ a Tési fennsíkon szervezett gyalogtúrát, mi hárman kéktúráztunk. Bakonybélbe buszoztunk, onnan gyalogoltunk vissza Bakonynánáig, ami Téssel szomszédos település, de a fennsík aljában helyezkedik el.
Elég késõn, majdnem fél 11-kor indultunk el Bakonybélbõl. Tegnap a Burok-völgyben felszerelkeztem bakanccsal, kamáslival, most ezeket nem hoztam. Bíztam benne, hogy nem lesz nagy sár. A Gerence-üdülõben a lányok felvették a kamáslit, pecsételtünk, aztán nekivágtunk a Kõris-hegynek. 11-kor tértünk le a csúcsra vezetõ aszfaltútról, és a Barátok útján mentünk felfelé. Az ösvény nem a régen kijárt mélyútban ment, hanem az felett. Sok fa
dõlt be ebbe a mélyútba, de a jelzett turistaút is kapott belõlük. Alapvetõen nem ez jellemezte az utunkat, bár tényleg sok helyen dõltek ki a nagy bükkfák. Tövestül vagy csak pusztán kettétörtek. Olykor rádöltek a mellettük álló fára, amely vagy megadta magát, és akkor dominószerûen borultak, vagy csak megroggyant, és félig kint lévõ gyökerekkel tartja a kidõlt társát. Most nem volt nagy szél, nem éreztem úgy, hogy életveszélyes lenne az erdõ. Amúgy ezen a környéken volt a legnagyobb szél mûlt héten.
A csúcs alatt 150 m-re elkezdtem kidõltni, éhes voltam, elmúlt dél is. De a kilátóig nem akartam megállni, csak bevettem pár szõlõcukrot. A táskában lapuló füstölt mozarellára gyúrtam. A radarállomás kerítésénél bélyegeztünk, felmentünk szétnézni a kilátóba, és jött a nap fénypontja: az ebéd. Nem siettünk, bár már most látszódott, hogy napnyugta környékén fogunk csak a célba érni. És ki tudja, milyen az út, mennyi
kidõlt fát kell kerülgetni majd. Van egy geoláda, de nem a csúcson, hanem lejjebb, az Ördöglik barlangnál, azt megkerestük, de vissza nem jöttünk fel egészen a csúcsig, hanem levágtuk az utat
toronyiránt a nem túl sûrû erdõben. Megnéztük a kullancsainkat, de nem találtunk egyet sem ez után a manõver után.
Hosszú, közepesen meredek lejtõ visz le a hegyrõl Szépalmapuszta felé. Különösen addig meredek, amíg el nem érjük az aszfaltutat. Innen az erdõirtás miatt már látszódtak az istállók tetejei. Nem túl izgalmas erdõn át értük el a helyet, amely a lovas turizmusra rendelkezett be, de van arborétum, meg
szürkemarha-gulya is. Csak azért mentünk be, mert itt is megkerestünk egy geoládát. Jócskán benne voltunk már a délutánban, jó sok fenyegetõ felhõ nõtt a fejünk fölé. Visszanézve láttuk a
Kõris-hegy vonulatát, a tetején a radarállomással. Borzavárig aszfaltút visz, csak kicsit rafkósan kell letérni róla, mert nem jelzik, hogy hol kellene jobbra fordulni le a fák közé. Nekünk csak pár lépést kellett visszamenni, a GPS segített, mert véletlenül ránéztem, hol lehetünk. A régi kocsma, ahol 11 éve bélyegeztem már nem üzemel, a másik a falu ellenkezõ végében van, de a kéktúra útvonalán. Pont akkor kezdett esni, amikor fedett helyre értünk.
Többször eljátszotta ezt az idõjárás, addig ettünk, kávéztunk, inkább fedett helyen várunk, minthogy siessünk és elázzunk. Már csak egyszer esett, de akkor sem volt túlságosan intenzív, és erdõben voltunk, alig éreztük meg. Borzavár és Zirc között egy helyen még az utat is elmosta a víz, de már nem volt sáros, legalábbis nem csúszott, simán le tudtunk menni a
leszakadt domdoldalon. Az erdõ alja olyan volt, mint õsszel, csak most nem elsárgult, hanem zöld
falevelek hevertek mindenütt, sokszor az ágakkal együtt, amiket letört a szél. Ismét jöttek a
kidõlt fák, de ezek ellenére egész hamar beértünk Zircre, ahol rigó jancsival és tiramisuval frissítettük fel magunkat. Így aztán meg sem kottyant az a kellemetlen aszfaltos emelkedõ, amin innen Nagyesztergárig mentünk. A dombtetõrõl még egy utolsó pillantást vetettünk a Kõris-hegyre, majd végleg eltûnt szemünk elõl a hegy.
Alig 7 km volt innen Bakonynánáig. Ez volt a túra legondább része. Nagyesztergárból kiérve még szép szél bükkfák között mentünk egyre lefelé, majd egy réten vágtunk át, ahol elég magas volt a fû. Ahol ki volt járva, néhol a víz megállt, és nem lehetett látni, hol vannak a tócsák. 99-ben itt Veimpuszta környékén tévedtünk el. Nem volt nagy eltévedés, csak sokáig kellett keresni az utat. Annyira megjegyeztem, hogy most is emléksztem a helyre. Akkor be volt nõve a kis ösvény a patak mellett, most le volt tarolva. Könnyebben megtaláltuk, de aztán 100 m múlva sikerült letérni róla :) Egy vizes réten kötöttünk ki, ahol ment ugyan út, de nagyon oda kellett figyelni, hogy ne ázzon be a cipõnk. A GPS szerint a kék valahol az erdõben volt, 30 m-re tõlünk. A lehetõ legelsõ alkalommal felmentünk, közben egy tóméretû pocsolyán is átkeltünk. Lefelé ment már a nap, sötét is volt az erdõben. Nem volt az a bizalomgerjesztõ vidék. Itt nem voltak kidõlt fák, nem is voltak olyan nagy fák, inkább kisebbek, olyan bokorszerûek, amelyeknek alacsonyan vannak az ágai, és folyton hajolgatni kell miattuk. Átkeltünk a
Gaja-patakon, aminek erre van a forrásvidéke. Nem volt sok víz a mederben, a köveken simán át lehetett kelni.
Pont az utolsó kilométeren léptem bele bokáig a sárba. Nem úsztam meg. Nagyon örültem a bakonynánai mûútnak, pont úgy, mint 11 évvel ezelõtt. Ezen már csak egy kilométerecske a falu, addig összeraktuk a túrabotokat, hogy ne menjen ezzel is az idõ. A kocsmában volt egy gyors bélyegzés, de az már csak nekem, mert a többiek a mûlt alkalommal kétszer pecsételtek itt. Nekik betömõdött egy lyuk az útvonalban, én most kezdtem bele újra a Bakonyba.
***
Harmadnap nem az eredeti tervet valósítottuk meg, miszerint egy körtúrát teszünk Tésrõl Bakonynánára, majd a Római-fürdõn és Jásdon át vissza, hanem több helyre látogattunk el kocsival, de közben a Római fürdõnél gyaloglás is volt a programban. Elõször Jásdra mentünk a Poós
malomba, amely egy mûködõ vizimalom is lehetne, csak kicsi a malomkerék a munkához. Majd átmentünk Bakonynánára, ahonnan egy alig 6 km-es sétát tettünk a Gaja szurdokában. Itt is sok fa volt
bedõlve a szurdokba és az útra is. Vigyázni kellett, hogy a meredek domdoldalon nehogy megcsússzon valaki, amikor kerülgeti a lombkorona ágait, amelyek a földre kerültek. A vízesésnél mindenki fényképezgetett, mi is természetesen, páran a túloldalra is átmentek. Mi a geoláda miatt keltünk át a túlpartra, majd tettünk egy kört a
Vadalmás-forrás felé. Vadul folyt ki a víz belõle, fel volt kavarodva. Bemerítõs forrás, de olyan sok volt most a víz, hogy csak úgy szakadt ki belõle. Visszatértünk a többiekhez, majd a murvás úton, a kék négyzet jelzésen mentünk vissza kiindulási helyünkre.
Csesznekre mentünk át autóval, mert sokan még nem látták a várat. Én sem, ez valahogy mindig kimaradt az életembõl. Pedig nem egy pici váracska, hatalmas tornyok megmaradtak. A váron belül nincs olyan nagy tér, mint mondjuk Sümegen, három szinten lehet körbemenni a falakon. Látszik
Pannonhalma, illetve a másik irányba a Tési fennsík, elõtte a szélermõmûvekkel.
