MeCSET. Ráadásul éjjel. Sokszor voltam már a Mátrában, de ez a napszak valahogy kimaradt. Nyugtatott a gondolat, hogy Dezsõ jubileumi ötödik alkalommal vesz részt a túrán, ennél sokkal kitartás és elszántság igényesebb terepviszonyokkal megküzdve, így nagy gond nem lehet.Már a nevezésnél alapozódott a hangulat, mikor a tömegbõl kiválva egy jól ismert hang ütötte (mit ütötte, csapkodta) meg fülem – kiderült ugyanis, hogy IHCS is mezõnyjátékos.
A rajtoltatást elszúrtuk, mert az elsõ kilométereken kissé beragadtunk a tömegben, így a Sár-hegyre felvezetõ kaptatón kellett legyûrnünk a már az elsõ emelkedõn egy körbõl kimaradt túratársakat. Felérve az árvalányhajas naplementében latolgattuk az esélyeket, majd egy szûk ösvényes lejtmenet után értük el a pislákoló Szt. Anna
kápolnát. Folytatva a sárga jelzést, enyhén dögönyözõs földútra értünk, amin ráadásul az elõttünk haladók is puhítottak, úgyhogy nem idõztünk sokat, elõvettük a fejlámpákat, és próbáltunk gyorsan kerülgetni.
Mátrafüred központjában leváltunk a 15-ös, 25-ös blokkról és egyedül baktattunk az éjszakában, majd a bazársort követõen egy jobb kanyarral bevetettük magunkat a rengetegbe, a kék kereszten egészen Benevárig. A megérdemelt csoki orcánkba pakolása közben könnyed csevejbe elegyedtünk az pontellenõrökkel és kiderült, hogy Dezsõ csak éjjel, jómagam csak nappal, míg Gyuri egyáltalán nem volt még a Mátrában…
Visszatérve az útra, monoton, sunyi emelkedõn értük el Kékestetõt, a jól beállt tempót csak a vaksötét fenyveses rész, valamint egy-két csillaglesés szakította meg, ha egyszer mátrai csillagok!
Igazolás után a sípályán vesztettünk szintet, majd a turistaút ideiglenes lezárása miatt egy elõttünk haladó férfi segítette a terelést. A dózerútról letérve nemsokára megérkeztünk a Hanák Kolos-kilátóhoz. Ezt követõen ismételten Mátrafüred felé vettük az irányt, a Rákóczi-forrásnál ki-ki pótolhatta megfogyatkozott víztartalékait, mielõtt egy keskeny gerincúton a Muzsla-tetõre értünk. A kilátó lépcsõjével szemben lévõ ösvény Mátrafüredre vezetett, ahol némi bolyongás után egészen a Kozmáry-kilátóig, majd Sástóig meneteltünk. A tó mellett haladva következett a borzadalmak rémsége, rémségek borzadalma. Az elõzõ napok viszontagságos idõjárása eredményeképp a vizenyõs, cuppogós terület kezdett megtörni, estem is egyet, utána csak Lajosháza elérése éltetett. Hál’istennek a patakhoz visszatérve mellõztük az odáig vezetõ idegtépõ sártengert, és a Nagy-patak majd egy sínpár keresztezésével pirkadatkor elértük Haluskást. Valahogy félrenézhettük a távot, nem is tudom, hogyan, de a várttal ellentétben még bõ 6 kili (feherb hozadéka) várt ránk. Innen lapos sziklákon ugrálva, Gyöngyössolymos érintésével az országút mellett, majd szõlõtõkék közt haladva pecsételtettünk Bába-kõnél. Az utolsó 3 km-t hol máshol, mint aszfalton tettük meg. No itt már minden lépés egy harakirivel volt egyenlõ, a forgóm teljesen kivolt.
Nagy nehezen, empatikus sporttársaim biztatásával vonszoltam be magam a célig, átvéve a honoráriumot, Dezsõ pedig, mivel 5. alkalommal szenvedte végig ezt a túrát, egy gravírozott sziklát kapott aczélos teljesítményéért. A padra rogyva, csak hogy kerete legyen a túrának, na kinek a hangja fogadott?