Idén Tirolba látogattunk el egy háromnapos hegymászó túrára. Mivel az idõjárási helyzet elõzetes elemzése arra a következtetésre juttatott bennünket, hogy a 3 napból egy, nevezetesen a középsõ eléggé szarnak ígérkezik, az elsõ napra tartogattuk a nehezebb és magasabb túrát. És milyen jól tettük, hiszen ami lent a völgyben esõ volt, az 3000 felett valószínûleg színtiszta hóban jött le. Amúgy legalább 18 órán át esett.
1800 m magasra mentünk fel autóval, tulajdonképpen a Zillertal völgy legtetejére. Az utolsó kilométereken fizetõs volt az út, 12 eurót kellett kifizetni, hogy felmenjünk a tó partján lévõ parkolóhoz. A tó inkább víztározó volt, egy gát gyûjtötte össze az olvadékvizeket. Remek idõnk volt, sütött a nap, kósza felhõcskék vonulgattak, azonban az Alpok fõgerince felett komolyabb gomolyok gyülekeztek már reggel. Jó, hogy nem oda mentünk, de igazából arrafelé már olyan csúcsok vannak, amik meghaladják a mi jelenlegi technikai és erõnléti felkészültségünket.
Összeszedelõzgettünk, és 8 órakor elindultunk. Nem a legrövidebb úton mentük fel a csúcsra, hanem kerültünk egy kicsit az
Olpererhütte felé. Uncsi már ugyanarra fel- meg lejönni, és inkább az elején teszünk egy kis kerülõt, mert visszafelé nehezebben szánja rá magát az ember. Kanyargós ösvényen mentünk egyre feljebb, és mivel magasról indultunk, hamar kiértünk az erdõ szintje fölé. Egyre feljebbrõl láttuk a víztározót, és a felette lévõ U alakú völgyet. Életemben nem készítettem ennyi fényképet egy gátról, és a mögötte kialakult tóról. Pláne felülrõl. Krichard és juhi elõbb voltak, én megálltam, és megvártam szabolát. A hüttéhez egész gyorsan felértünk, ekkor már 2500 m felett jártunk. Mire odaértünk, a többiek meg is itták a szörpikéjüket, de nekem csak egy müzliszelet kellett. Izzadtunk, mint a lovak, szabola pólójából csavarni lehetett volna a vizet.
Már csak 800 m szint volt hátra, de elég rafkós elosztásban. A következõ házig szinte alig emelkedtünk, talán 100 m-t, és az olyan 5 km-re volt. Onnan a maradék 600 m szint 1 km-en belül következett a csúcsig. A Friesenberghausig köves úton mentünk, néha az út is eltûnt, és a köveken kellett egyensúlyozni. A térképen ezt már pöttyözött jellel jelölték, de egyáltalán nem volt vészes az út. Annyit számítottak a kövek, hogy nem lehetett olyan gyorsan haladni, mintha mondjuk a Pilisben túrázik az ember egy normál hegyoldalban. A következõ házig a 2 órás utat, ami a táblákon volt, azért túlzásnak éreztük, és valóban az is volt.
Sokszor keltünk át patakokon, valamikor
hídon, máskor sziklákon. Olyan is volt, hogy hallottuk a zubogást, de magát a vízfolyást nem láttuk, mert teljesen elborították a kövek. Furcsa volt, hogy a zubogók mellett olyan hangzavar volt, hogy nehezen értettük egymás szavát is, de ha egy kisebb gerinc után eltávolodtunk tõlük, akkor egyik pillanatról a másikra szinte néma csend lett. Így kanyarogtunk a hegyoldalban, amikor megláttuk a házat, de messze alattunk. Szerencsére észrevettük, hogy nem kell elmenni odáig, így nem vesztettünk 100 m-t, bár egy kicsit hosszabb lett a túra. Egy völgyben körbementünk szintben a ház felett, ahol már hófoltokkal is találkoztunk. Elõtte tartottunk egy pihenõt, ahol nézegettük a terepet, de nagyon nem látszódott, hogy merre mehet ez az út. De odaérve már lehetett látni, hogy nem vészes. Ami távolról omladékos kavicsoknak tûnt, az odaérve stabil sziklatömb lett, és a hófoltok sem a meredek hegyoldalakon voltak, hanem a vízszintes részeken, ahol télen össze tudott gyûlni, és így nyáron késõbb olvad el.
A Hoher Riffler alatt tartottunk még egy hosszabb pihenõt, de ekkor még nem sejtettük, hogy mindenkinek ez lesz az eddigi mászások közül a legfárasztóbb. A tábla szerint 2,5 óra járásra volt onnan a csúcs. Elindult az út felfelé, elõször kanyargott, majd elõbb rövidebb, késõbb hosszabb távolságokra eltûnt az út, végül csak a kövek és sziklák maradtak, ezeken kellett kapaszkodni, egyensúlyozni. Méreteloszlásuk a féltéglától a kisbusz nagyságúig terjedt, elõbbiekre rá lehetett lépni, csak nem lehetett tudni, hogy mennyire stabilak, utóbbiakat inkább megkerülni volt célszerû. A jelzések követhetõek voltak, messzirõl virítottak a piros csíkok a sziklákon, út híján jelzésrõl jelzésre haladtunk.
A sorrend nem változott, juhi volt legelöl, õt követte krichard kissé távolabb, mi ketten szabolával a végére maradtunk. Szabola jobban le volt maradva, de 3000 körül megálltam, mert kellett egy hosszabb szünet. Ekkor raktam félre a botomat, mert már zavart, könnyebb volt kézzel fogni a sziklákat, mint botozni. Persze megjelöltem GPS-en a helyet, hogy a lefelé úton is meglegyen. Enni nem bírtam, csak egy gyümölcsszeletet toltam le a torkomon, hogy legyen valami energia. Ekkor utolért szabola, és már együtt mentünk, de már õneki kellett rám várnia. Nagyjából egyenletesen emelkedtünk, de egy-egy helyen meredekebb részek is voltak. Legszívesebben megálltam volna minden lépés után, de ekkor soha nem értünk volna fel. Inkább számoltam a jelzéseket, és minden 5. vagy 10. után tartottam 1 perc pihenõt, amikor kifújtam magam. Úgy éreztem, hogy hiányzott az oxigén, de a lábam is begörcsölt, ami még soha nem fordult elõ, és a térdemet is bevertem egy sziklába. De ezek ellenére nem voltam teljesen kinyúlva, 50-80 m szintemelkedés után megálltam fél-fél percekre, ez alatt össze tudtam magam szedni a következõ szakaszra. Egyáltalán nem gondolkodtam olyanon, hogy feladjam-e. Az utolsó hosszabb pihenõt 60 m-rel a csúcs alatt tartottuk, innen már tényleg csak 20 emeletet kellett megmászni. A
kereszt is már látszódott, pont odanéztem, amikor krichard megérkezett.
Aztán egyszer csak mi is felértünk szabolával. A felhõk szinte karnyújtásnyira voltak, de összességében jobb volt az idõ, mint amikor elindultunk. Az olasz-osztrák határt jelentõ nagy gerinc felett is feljebb húzódtak a gomolyok, teljesen jó volt a látás. Nyugatra ment fel egy kisebb csúcsra libegõ az északi oldalról. Kissé távolabb az Olperer, még 200 m-rel fölénk magasodott, de az innen nézve is sokkal durvábbnak nézett ki. Az északi oldalán pedig a Hintertux-i gleccser maradványai, a síliftek természetesen most nem mûködtek.
Csúcsfotó, kis zabálás,
mérlegállás, átöltözés és hasonló dolgok elvégzése után indultunk
lefelé. Azt éreztem mászás közben, hogy a lefelé út is hasonló tempóban fog zajlani, legfeljebb annyi különbséggel, hogy nem kell annyiszor megállni megvárni, hogy a tüdõm is utolérjen. Természetesen megint mi voltunk az utolsók a hegyen. Felfelé menet jöttek szembe emberek, de utánunk csak egyvalaki jött. Egy kutyával. De õk visszafordultak, amikor elkezdõdött nagyon meredek és nagyon sziklás lenni a terep. Vágánnyal én sem jöttem volna ide fel. A víz lett most hiánycikk, négyünknek jó ha 1 liter maradt a lefelé útra. Szerencsére egy olvadó hófolt alá bele tudtam erõlteti a palackomat annyira, hogy fél liter jó hideg víz összegyûlt benne, ez elég is volt. Fõleg úgy, hogy a Friesenberghaus-ban ittunk fél liter kólát vagy almdudlert.
A dudlerezés mellett krichard evett egy levest, de nem nagyon ücsörögtünk, mert a nap eltûnt már a hegyek mögött, és kezdett hideg lenni. A háztól már normális volt a terep. Volt út, voltak növények (igaz, csak füvek), tehéncsordán is keresztülmentünk. Este 5-kor indultunk, és 7-re értünk le a parkolóba. Egyszer ültem le egy kõre, mert krichard elõrement kábelezni, de mire végzett szabola és juhi is beért minket. Még egy forrást is láttunk, ahol végre jól leittuk magunkat.
Egyre több patak lett megint, de itt már nem mertünk belõlük inni, ezért is jött jókor a forrás. Aztán egy kis meglepetés jött, mert a térképen tök egyenes út elkezdett kanyarogni a törpefenyõk között. Felettük látszódott, hogy azért az a nagy gát egyre
közelebb jön, de a legeslegvégén még egy vízesés felett lévõ hídon is át kellett kelni. Na azért nem volt Niagara, de ha fél méterrel magasabb lett volna a vízállás, akkor kellemetlen lett volna átkelni azon a kis szaron. És ha nem tudtunk volna átkelni, akkor az ++ nagyon sok kilométer kerülõt jelentett volna, ami miatt nem lett volna felhõtlen az örömöm.
De szerencsére most nem volt magasan a víz, és ha kicsit (igazából eléggé) el is fáradtunk, a seggünket a földhöz verhettük volna, olyan jó idõt fogtunk ki, és újra sikerült 3000-es hegyre feljutni anélkül, hogy helikopterrel jöttünk volna le róla.
