Kõrõl-kõre a Börzsönyben

Eljött a márciusi túra ideje, és a választás a Kõrõl-kõre sorozat börzsönyi szakasza lett. A Budai-hegységbe is mehettem volna, de nem akartam tömegtúrázni, a másik megoldás pedig a Bükk lett volna, az viszont túl messze van. Egyedül mentem, mert senki sem ért rá. Kell a kilométer, kell a kitûzõ. Ráadásul ezen a túrán jelvényt kapnak a sikeres teljesítõk. Az idõ borongósnak ígérkezett, reggel háromnegyed hatkor azért még ránéztem a met.hu-ra (mi másra? :D) de nem jeleztek csapadékot.

Korán szerettem volna indulni, de így is 8 után 10 perccel sikerült megtennem az elsõ lépéseket. Felöltöztem megint, hideg volt, de korántsem annyira mint a két hónappal korábbi túránkon, amikor szintén a Börzsönybe jöttünk, és szintén a Csóványos volt a cél. Ráadásul a mostani túra elsõ szakasza ugyanazon a zöld sávon haladt. Ha röviden össze szeretném foglalni a történetet, akkor azt tudnám mondani, hogy hosszú fel, kicsit le, kicsit fel, kicsit le, kicsit fel, hosszú le, kicsit fel és hosszú le:).

Az elsõ pár száz métert, talán egy kilométer is volt, a kemencei vasút melletti mûúton tettem meg, majd megérkezett a zöld sáv és átkelve az eléggé megáradt Kemence patakon kezdetét vette a túra. A zöld sáv szép lassan, monotonul emelkedett, a hideg nem volt elviselhetetlen és a kabátomat el is a hátizsákba; nem is került elõ többet. Lehet megtaláltam az optimális öltözéket egy téli túrára:) Jóval korábban elérem a zöld négyzet jelzést, amin a két hónappal korábbi túrán feljöttünk a Fekete-völgybõl a zöld sávig. Innen ismerõs volt az út, ez a sáv jelzés visz fel egészen a Magosfáig.

A túrán nincsenek hagyományos ellenõrzõpontok, csak bizonyos adatokat kell feljegyezni bizonyos helyeken. Megállás nélkül haladtam, hol lassabban, hol gyorsabb tempóban. Az éjszakai csapadékzónának köszönhetõen 600 tszf. méter feletti friss hó borított mindent, de legfeljebb 2 cm lehetett a vastagsága. A talaj itt még nem engedett fel, így a sártól megkímélt minket a fagy. Éppen jókor értem Magosfára, mert kezdtem fáradni, de innen szerencsére lejtõ következett és ez ismét erõt adott.

Ezután a Magas-Börzsöny egy olyan szakasza következett, amerre még sosem jártam, ez pedig a piros háromszög jelzés a Rakodó felé. Egy kicsit féltem mi vár rám ezen a szakaszon, talán ugyanolyan hullámvasutazás lesz, mint a Rakodó-Csóványos szakasz, de nagyon kellemesen csalódtam; az egyszemélyes ösvény végig enyhe lejtõben haladt és két olyan szikla került az utamba, ami miatt már megérte eljönni erre a túrára. Mint ahogy a Duna áttöri magát a Visegrádi-hegység és a Börzsöny között, a kis ösvény is ilyen formában haladt át az utat kétfelõl szegélyezõ két szikla között. Tovább haladva elértem a Spartacus -forrást és nemsokára a Rakodó fa keresztjénél lyukadtam ki.

A hóvirágok már kidugták fejüket és az erdõ alja minden irányban tele volt a fehér virágokkal. Végig a piros háromszögön egyre csak az járt a fejemben, hogy ellent kell állnom majd a turistaház hívogató melegségének. A Rakodótól a sípályán mentem fel a Nagy-Hideg-Hegyre; meredek de rövid szakasz. És itt kellett nagyon vigyáznom, a kísértés, a turistaház pont elõttem tûnt fel a meredek szakasz végén. Mivel be kellett menni pecsételni és már korábban elhatároztam, hogy veszek itt egy kólát, be kellett lépnem a gaz csábító ajtaján. Kénytelen voltam idézõjelesen leszíjazni magamat, mint Odüsszeusz tette, hogy ne engedjen a szírének csábításának, hiszen bent meleg, gulyás illat és pihenõ túrázók vártak. Gyorsan kifelé, gyorsan kifelé!

Az elsõ két palacsintát itt ettem meg, de már menet közben. 8-cal indultam el otthonról, gondolván elég lesz. Ittam a kólából, majd visszaereszkedtem a Rakodóig, Innen jött számomra minden börzsönyi túra mumusa, a Rakodó-Csóványos szakasz. Az elsõ meredek megadta az alaphangot, a célom annyi volt, hogy megállás nélkül érjek fel, ami sikerült is. Útközben lehagytam egy bácsit és egy nénit, szegény néni eléggé el volt fáradva, szerintem fogalma sem volt, hogy mire vállalkozik, mikor a párja tanácsára eljött erre a kis kirándulásra; gondolom otthon lesz átkozás.

Ismét a Csóványos, lassan gyakrabban járok ide mint otthon budira. A két hónappal korábbi 40 cm-es hónak már nyoma sem volt. Nem, most sem mentem fel a kilátóba, hanem indultam is tovább a Nagy-Mána gerinc irányába. Teljesen kiürült a terep, se elõttem se utánam nem jött senki. Minden frankó volt, jól éreztem magam, és abszolút nem voltam éhes. Hosszú lejtmenet következett, majdnem vissza a Magosfáig. Itt azért éreztem, hogy kissé fáradok, a legapróbb emelkedõk is lassításra késztettek. De innen szinte egész Királyházáig alig akadt emelkedõ. Lassan elhagytam a frissen hullott hó zónáját, majd elértem a Nagy-Mánát. Remek hely ez a Nagy-Mána! Kelet felé kitett gerinc húzódik észak-déli irányban, csupasz sziklák, csökött fák, és zúzmó lepte kövek között.

Itt már ismét többen voltunk a turistaúton, utolértem jó pár túrázót. Nem nagyon akartam elõzni, haladtam a tempójukban mögöttük. Ahogy lejjebb és lejjebb értünk egyre nagyobb tisztelettel adóztam krichardnak meg magamnak, hogy mi ezt a piros sávot anno a Börzsöny Csúcsai turistamozgalom keretében visszafelé tettük meg. Elég kemény szakasz ez itt felfelé, abból a három útból (Királyrét felõl, Kemence felõl és ez) amit ismerek fel a Csóványosra ez a legnehezebb.

Leértünk a völgybe. A megáradt patakokon az átkelés eléggé nehézkesen sikerült. Innen még pár száz métert kellett kifelé gyalogolni mire elértük a mûutat és az ellenõrzõpontot. Itt ugyanis pont volt, teával, csokival vártak minket és ami meglepett itt megkaptuk a díjazást is :) Teára várni kellett volna, nem tettem, elõvettem ismét két palacsintát és azokkal vágtam neki a hátralévõ 10 km-nek. A Kemence patak azonban keresztülhúzta számításaimat, nem nagyon lehetett rajta átkelni, csak hömpölygött, zúgott a medrében, igazi alpesi patakként, kékes hideg vízével. A rendezõk ajánlották, hogy késõbb is fel lehet menni a gerincre, nem muszáj követni a piros sávot. De mivel díjazás is megvolt, akár a mûúton is vissza lehetett volna menni a faluba.

Végül a sárga kör jelzésen caplattam fel a Varjas pihenõig, ahonnan a sárga sávon vitt tovább a kijelölt út, egészen Kemencéig. Laza, könnyû, enyhe lejtõs terep következett és egész jól álltam idõvel is. Itt találkoztam egy volt kollégámmal és párjával, így a maradék kb. 9 km-t velük tettem meg. Régebben a sárga sáv teljesen végigment a gerincen, de az újabb festés hamarabb levezetett bennünket a királyházi mûútra és a hátralévõ 2 km-t már az aszfaltúton tettük meg.

Jó, de nem könnyû túrán vettem részt. A tavalyi visegrádi-hegységbeli Kõrõl-kõre túra után azt hittem meg fogok szenvedni itt is, de nem így történt, sõt még az ottani 8 órás szintidõbe is belefértem. A palacsinták pedig nem fogytak el.