Olimposz

Az újabb állomás a Europe's Highpoints túrasorozatunkon Görögországba vezetett. És ha már ott voltunk, összekötöttük a nyaralást a hegymászással is. Mivel közismert, hogy a görög istenek szégyellõsek (lásd: Zeusz is mindenféle állat képében ment csajozni), a lakhelyük is sokszor felhõben van. Kiválasztottunk egy napot, amikor oláh nagy anticiklon ült rá a hegyekre, és lehetõleg nem a tenger felõl fújt a szél, és akkor mentünk fel. Volt rá egy hetünk, és a harmadik nap már jók is voltak a feltételek.

Még sötétben indultunk a szállásról, de már az autóút sem ment annyira simán. Alig egy óra alatt háromszor támadták meg kutyák a kocsit. És nem pincsik, hanem olyanok, amilyeneket Erdélyben a medvék ellen tartanak. Az utolsó incidens már a hegyre felvezetõ úton történt, nem sokkal késõbb egy biciklist láttunk guruli lefelé. Nem tudjuk, mi történt vele...

A napkelte már a parkolóban ért minket, de a hegyek persze eltakarták a napot elég sokáig. Ez a hely a Prionia névre hallgatott, és kicsivel 1000 m felett volt. Innen kellett volna felmenni 2900-re. Tehát hasonlóak voltak az adatok, mint a Triglav esetében, és arra azért rendesen rákészültünk. Fel lehetett volna jönni Litohoróból is gyalog az Enipeas-szurdokon át, de az még 600 m szint, és még jó sok kilométer. Az már kétnapos túra lett volna.

Krichard szokás szerint gyorsan elment szarni. Addig a többiek elõrehúztak, én megvártam kicsivel késõbb. Szépen mentünk egyre feljebb a völgyben, nem túl gyorsan. Elsõ hosszabb pihenõt a Refuge A-ban töltöttük, ahol baromi sokan voltak. És nemcsak helyiek. Sõt, inkább külföldiek, mint görögök. Amerikától Japánig mindenhonnan jöttek. És persze itt is voltak kutyák, akik az út közepén hevertek. Csak akkor kapták fel a fejüket, amikor egy másik kutya jött turistákkal, vagy amikor jöttek az öszvérek. Azokkal hordják fel ugyanis a völgybõl a cuccokat a házhoz.

Teljesen más itt túrázni, mint az Alpokban. Meleg volt, a legtöbben rövidnadrágot, lenge ruhát viselt, nem kellett úgy beöltözni, mint ott. A ház 2000 m-en volt, tehát félúton voltuk. És ahhoz képest, hogy elpunnyadtunk a nyáron, egészen jól ment. A háznál lévõ forrás már nem folyt, elolvadt az összes hó.

A háztól megváltozott a táj. Már nem völgyben, hanem gerincen mentünk, és méterrõl méterre egyre jobban ráláttunk az alattunk lévõ szurdokra, illetve távolabb a tengerre. A növényzet eltûnt. Egész hirtelen méghozzá. És az eltûnést úgy kell érteni, hogy csak a puszta sziklasivatag maradt, ahol kitaposták a turisták az ösvényt. Zsófi itt már visszafordult. Nem volt semmi baja, de tudtuk, hogy lefelé a térde meg fog fájdulni, és már eleve így terveztük. A háznál megvárt minket.

Kezdett kikezdeni a napsütés. Itt már nem volt meleg, mégis izzadtam, de takarékoskodni kellett a vízzel. Szép lassan, de felértünk a gerincre, amit Skala-nak hívtak. Ott is sokan voltak. Valaki szandálban. Szintben 100 m-re voltunk a csúcstól, távolságra is szinte kézzelfogható közelségbe került, de innen kezdõdött csak a neheze: le kellett menni egy hágóba, majd onnan fel a fõ csúcsra a Mythikas-ra. És hát itt már nem volt út, csak a változó meredekségû hegyoldal (sziklaoldal). Lánc nuku. Szuggeráltuk a hegyet, néztük a többieket, hogy merre mennek, de innen csak azt lehetett megállapítani, hogy az út egy meredek ereszkedéssel indul.

Letettük a botokat, aztán nekivágtunk, de nagyon mecerás volt. Nemcsak a fényképezõ, de a hátizsák is állandóan útban volt. Nagyon kellett keresgélni, hogy hova lép az ember, sokszor nem volt akkora kiszögellés, amire ráfért volna a bakancsom. Nagyon lassan haladtunk, így több óra lesz az átkelés, gondoltam. Ideges is lettem miatta, pont azon gondolkodtam, hogy forduljunk vissza a picsába, Aztán láttam, hogy szabola jön vissza, mert elõjött a tériszonya. Na, erre mondtam, hogy én is visszamegyek. Krichard egy Basszátok meg, akkor én sem megyek tovább! felkiálltással szintén visszafordult. Juhi kicsivel késõbb indult, mert meg akarta enni a tojásos zsírt. Amikor meglátott minket visszafelé jönni, akkor egy Ne már, én továbbmegyek!-kel üdvözölte régi mászótársait. OK - bíztattuk, de aztán õ is feladta. Viszont õrajta látszott, hogy szíve szerint végig is ment volna.

Legalább egy kurva kábel vagy lánc lett volna. Az segített volna. És az a gond, hogy nem vagyok benne biztos, ha mondjuk a házban alszunk, és kipihentebben érünk ide, akkor nem fosunk-e be.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyû innen továbbmenni, ezért B-tervnek ott volt még a második legmagasabb pont, a Skolio, ahova csak fel kellett volna sétálni, de mikor visszajöttünk a gerincre, már nem volt kedvem/kedvünk ehhez sem.

Lefelé, a ház alatt éreztem, hogy kezdek nagyon gyorsan fáradni, Zsófi meg a térde miatt nem tud normálisan menni. Még lehet, hogy jó is, hogy visszafordultunk, és nem töltöttünk el még legalább 2 órát az átmászással.