Alacsony-Tátra

Még tavasszal találta ki Gergõ és Márk, hogy el kéne menni a Tátrába, mert az fasza hely, és nincs is messze. Csak egy hétvégére, és fent lehetne aludni egy chata-ban. Elhívtak minket is minél többen vagyunk, annál jobb alapon, és 3 dendeócsés ember el is ment velük. Ezen kívül Gergõ közvetlen munkatársa, Gabi is jött a barátjával, Tamással, plusz egy cseh kolegina, Alena, és egy szlovák kolléga, Michel. Nyelvprobléma szóval nem volt odakint, bár a szálláson angolul teljesen jól meg tudtuk értetni magunkat.

Szombat reggel indultunk Pestrõl, útközben megálltunk Zvolenben, itt vettük fel Michalt. Aztán meg sem álltunk Trangoskáig. Ez közvetlenül a Chopok alatt van, az Alacsony-Tátra déli oldalán kb. 1100 méter magasan. Van itt egy nagy parkoló, itt hagytuk a kocsikat másnap délutánig.

Elég késõn értünk ide, majdnem dél volt, amikor elindultunk felfelé. 9 fok volt, amikor kiszálltunk a kocsiból, és hideg, csípõs északi szél fújt. Nem volt kellemes, sokan beizzították a kesztyût és a sapkát. Én is vettem kesztyût. mert odafagyott volna a kezem a túrabothoz, de pár száz méter emlekedõ megtétele után már izzadtam. Ekkor már simán lehetett pólóban is menni, a szél is lecsendesedett. Igazából amiatt volt olyan hideg.

A Chopok alatt lévõ Kamenná chata nevû tursitaházban foglaltunk szállást, de nem oda mentünk közvetlenül. Tettünk egy kis kerülõt, meglátogattunk egy barlangot, és megmásztuk a Gyömért (Dumbier), ami az Alacsony-Tátra legmagasabb pontja. A barlang kb. 1500 méteren volt, a turistaútról egy kis ösvényre kellett letérni, és egy meredek kaptatón felmenni a házhoz, ami a barlang bejáratát rejtette. Amíg vártunk a sorunkra, addig zabáltuk a hazai kaját, kofoláztunk, és legeltünk a közeli áfonyabokrokról.

A barlangba lépés elõtt sisakot kellett húznunk, és egy övet is fel kellett venni, amire karabiner volt erõsítve. Ezt kellett odalent beleakasztani egy vezetõ kábelbe, mert voltak elég húzós helyek is. Azért nem volt nagyon veszélyes a dolog, a vezetõ csajszin pl. nem volt semmi ilyesmi. Viszont nagyon szépek voltak a szemei. A barlang elején nem voltak cseppkövek, csak puszta sziklák. Oda kellett figyelni hova lép az ember, mert csúszott a lépcsõ, és néhol valóságos szakadékok mellett vezetett az út. Néhol hidakat is építettek a barlangászok a nagyobb szakadékok fölé. Elõször eléggé paráztam, két kézzel kapaszkodtam a kábelba, de aztán megszoktam a félhomályt, és nem fostam annyira. A barlang belsõ részében már több volt a cseppkõ, és mivel szûk volt a hely, gyakorlatilag testközelbõl figyelhettük meg õket. Egyes helyeken nem lehetett nem megérinteni õket, mert a csúszós, vizes talajon könnyen leseggelhetett az ember.

A kellemesen hûvös barlangi levegõ után szinte kánikula fogadott odakint. Persze alig volt több 10 foknál, csak a szélcsend és a napsütés miatt melegebbnek éreztük a hõmérsékletet. Ismét rövid áfonyázás és kofolázás után visszamentünk a tursitaútra, és megcéloztuk a Stefánika chata-t. Elõször jó poénnak tûnt, hogy vigyünk fel farönköket a házhoz, ugyanis ki volt írva egy farakásra, hogy aki felvisz egy rönköt (kb. 5-7 kg volt egy hasáb), az kap egy ingyen teát. Aztán egyre nehezebben vittem a fát. A többiek a vállukon vitték, de nekem kisebb volt a hátizsákom, nem támasztotta meg kellõképpen, és akkor meg arra ment volna el sok energia, hogy egyensúlyban tartsam azt a szart. Így inkább bicepszre gyúrtam, és vittem a kezemben. Persze egyre többször kellett megállni, de csak 300 méter szintkülönbséget és alig 1 km-t kellett cipelni. Fenyõrõl lévén szó a kezem gyantás lett, arra kellett figyelni, nehogy minden cuccomat összetrutymózzam. A házban a tea nem ízlett, nem szeretem a mentateát. Juhi megitta helyettem, én csak a kezemet melengettem a poháron.

A ház nyitottabb helyen volt, mint a barlang. Ahogy leültünk egyszerre elkezdett mindenki fázni, ismét felkerültek a pulóverek, és miután mindenki befejezte az abrakolást, a kesztyúket is fellõtték. 1727 méteren voltunk, innen az út zöme egy gerincen vezet már, de még majdnem 300 métert azért kell majd emelkedni. De ez az emelkedés már nem olyan hirtelen meredek, mint eddig volt, hanem szépen lassan nyeljük le ezt a szintet.

Ennek megfelelõen kényelmes volt az gerincút, néhol nagy köveken kellett átugrálni, és sok helyen lapos kövekbõl maga az út is ki volt rakva. Ezen aztán feletébb kényelmesen lehetett sétálni.

Ahhoz, hogy felmásszunk a Dumbierre, egy kis kitérõt kellett tenni. A gerincút csak egy nyeregpontot érintett a csúcs alatt. Itt lepakoltuk a hátizsákokat, és azok nélkül mentünk fel még a pár száz méterre lévõ csúcsra. Alena már fáradt volt, õ nem tartott velünk, vigyázott a táskákra. Michal is ott maradt vele. A többiek csúcstámadtak, és a lassan lenyugvó nap fényében készítettünk egy csoportképet.

A nyeregben lévõ tábla szerint még másfél óra a ház, ami viszont azt jelenti, hogy csak 8-ra érünk oda, akkor viszont már sötét lesz. Szerencsénkre derült volt az ég, ami miatt késõbb lesz sötét, viszont gyorsabban fog hûlni a levegõ. A telihold viszont adott annyi fényt ami ekkor bõven elég volt. Juhi ért elõször a házhoz, majd kisvártatva én követtem õt. Nem kellett másfél óra, egy is elég volt, hogy odaérjünk. Kicsit koki voltam, mint mindig, amikor ki vagyok merülve. Csak három szendvicset ettem eddig, meg kevés krumplicukrot. A hangulatomat az sem dobta fel, hogy nyitva maradt egy zseb a hátizsákomon, és nem találtam benne a lakáskulcsomat. Nem vágytam másra, mint egy meleg vacsorára és egy jó kis szlovák sörre, amit nemsokára meg is kaptunk bent a házban.

Gulyást ettünk, ami tulajdonképpen pörköltet jelentett. A sörtõl viszont rohadtul elálmosodtam. A többiek kártyáztak még, páran pálinkáztak is. Én nem bírtam gondolkodni, és elõször ott az asztalon aludtam, majd 10 körül felmentem a szobába aludni.

A ház, ahol a szállásunk volt, pont 2000 méteren épült, közvetlenül a Chopok aljában. Nem drága a szállás, alig több, mint 2000 Ft, viszont a kaja és pia már drágább. Állítólag mindent a hátukon hoznak fel, amit azért kicsit kételkedve fogadok csak el. Nem tudom mennyi idõ kell ahhoz, hogy felcipeljék a hátukon azt a rengeteg söröshordót, amit az elõtérben láttunk. A hely igényes, van szinte minden. Hideg sem volt odabent, pedig éjszaka -0,5 fokos minimumot mértek a szomszédos meteorológiai állomáson. Zuhanyzó nincs, a WC pedig egy budi, ami a ház mellett van. A víz a legnagyobb kincs, szóval kezet is csak akkor lehet mosni, ha valaki hoz magának ehhez vizet, vagy van esõvíz a hordóban. Most nem volt. Szemetes sem volt, minden túrázónak el kell vinnie a saját szemetét.

Reggelre a ház alatt a Vág völgyében és az Alacsony-Tátrától északra alacsinyszintû felhõzet képzõdött, ami elég sokáig meg is maradt. Ebbõl a rétegbõl emelkedett ki a Magas-Tátra, és pár kisebb csúcs a közelünkben. Extrém módon faszán nézett ki a dolog. Mint amikor téli inverziós helyzetekben Kékestetõrõl is látszik a Tátra, csak most itt sokkal közelebb volt. Szinte karnyújtásnyira.





A reggeli sonkás tojás után felmentük a Chopokra is. A hegy teteje gyakorlatilag úgy néz ki, mintha egy csomó nagy követ egymásra dobáltak volna. Hasonló volt, mint a Böses Weibl, csak itt nagyobbak, és stabilabbak voltak a kövek, és nem volt olyan magas sem. Az egymásra hányt kövek között voltak olyanok is, amelyek szép rendben le voltak rakva. Ez volt az út felfelé. Csak 23 méterrel van a csúcs a ház felett, és természetesen itt is készült csoportkép, de megint nem volt teljes.

A következõ sok perc szarakodással telt. Sokan voltunk, és mindenkinek máskor volt valami dolga. A lényeg, hogy fél 11-kor indultunk csak el, ezúttal a gerincen kezdtünk, majd lekanyarodtunk a parkoló felé.

Alig mentünk fél órát, meg is pihentünk, de ez is hosszúra sikeredett. A Deres (Derese) nevú csúcs alatt történt mindez. Ez pont olyan, mint a Chopok, csak kicsivel alacsonyabb, és az egymásra dobált kövek között nincs olyan szépen kirakott út, mint ott. De ennél a pihenõnél azért már sikerült egy teljes csoportképet csinálni.

A gerincen vezetõ turistaút itt is ki volt rakva lapos, nagy kövekbõl. Nem tudom ezt mikor csinálták így meg, de nem lehetett könnyû kirakni. Mondjuk eltörpül a piramisépítés nehézsége mellett, de én akkor sem vállalkoznék rá. Közben észak felõl átfolyt a hegyen pár felhõfoszlány, de a déli oldalon továbbra sem volt alattunk felhõ. Észak felé viszont még kora délután is volt egy vékony felhõs réteg. Nem együtt mentünk, hanem össze-vissza mindenki a maga tempójában. Az elágazásokban megvártuk egymást, de a leülést és sokáig zabálást próbáltuk hanyagolni, mert normális idõben azért vissza szerettünk volna érni Pestre.

Sok kicsi kõrakás volt a nagyobb sziklákon. Egy helyen valóságos hegyi játszóteret csináltak a turisták. Egymás hegyén-hátán volt egy csomó kis kõrakás, feliratok, sõt egyesek még stonehenge kicsinyített mását is megépítették.

A Deres után a Polana következett, majd egy éles jobbkanyarral leereszkedtünk egy kisebb nyeregbe. Ennél a pontnál leültünk kajálni, de mivel nem volt túlságosan meleg, az ücsörgésben hamar elkezdett lefagyni a kezem. Minden ilyen helyen, ami turistautak elágazása volt, szépen ki volt táblázva, hogy mi merrefelé van. Egy fára voltak kirakva a táblák és a nyilak. Nem olyan \\\"sterilek\\\", mint Ausztriában, de a magyar viszonyokhoz képest nagyságrendekkel jobbak.

Lassan ereszkedtünk a hegyoldalban, eddigi gerinctúránkkal nagyjából párhuzamosan, csak 200 méterrel alacsonyabban. Sok kis patakot kereszteztünk, volt ahol mellettünk ömlött ki a földbõl egy szikla alól a víz. Minden ilyen kis vízfolyást már messzirõl meg lehetett ismerni, mert a közelükben valami lapuleveles növény nõtt. Erre is volt áfonya, lejjebb pedig málnát is találtunk. Igaz, azokon már csak kevés volt, de azok nagyon finom édesek voltak. Az áfonya inkább savanykás.

A hegyoldalban kanyargó ösvényrõl 1500 méter magasságban kellett letérni, nagyjából ott, ahol a Chopokra vezetõ kötélpálya középsõ állomása van. Innen végig meredek, részben szerpentinezõ lejtõn mentünk lefelé, immár nem a törpe, hanem normális méretû fenyvesben. Az utolsó kanyarokat már mûúton tettük meg.