Ben Nevis

A Ben Nevis Skócia és egyben Nagy-Britannia, de még az Egyesült Királyság legmagasabb pontja is. Nem vészesen magas. Sõt, az Alpokban talán még neve sem lenne. Viszont elég rafkós tud lenni az idõjárás.

Sokszor erõs a szél. A mászás elõtti napon például 40 mérföldes átlagszél volt, ami azért nemcsak a tollaslabdázást, hanem a hegymászást (vagy ha úgy tetszik, a hegyen való kirándulást) is elég kellemetlenné teszi. Vitte is a szél rendesen a felhõket. És ha már a felhõknél tartunk, a hegy teteje általában felhõben van, azaz ott köd van, 100 m alatti látással. A térképen és a fórumokon megy a rémisztgetés, hogy zuhantak már szakadékba kirándulók, mert lószart se láttak a ködben. Ezért jó nagy steinmannok vannak felállítva, hogy azokat kövesse a paraszt, ha ilyen idõben vetõdik oda. Ezek irányszöge rajta is van a turistatérképen.

Négy napot töltöttünk a környéken, és már itthon kinéztük, hogy melyik nap lenne a legjobb nap a túrához. Odakint minden nap néztük, van-e változás, de végül is az eredeti dátum bejött. Az említett szeles nap melegszektorban volt, majd amikor bejött a hidegfront, az elõrejelzés szerint le kellene állni a szélnek (normál esetben ilyenkor még jobban megerõsödik). Este még esett, de reggel, amikor felkeltünk derült ég fogadott minket.

A Glen Nevis turistacentrumból indultunk, a parkolója fizetõs. A völgyben még köd volt, és a nap még nem bukkant ki a hegyek mögül. Ezért nem volt túl meleg, de az emelkedõn ez úgysem tûnik fel. Ami kicsit meglepett, hogy a GPS magasságmérõje 7 m-t mutatott.

Nem volt túlságosan kemény az emelkedõ, szépen fel lehet sétálni a hegytetõre. A legfelkapottabb és legegyszerûbb útvonalon mentünk, ott nem voltak sziklapárkányok, keskeny gerincek és egyszemélyes ösvények kapaszkodókkal, se csimni. Voltak viszont lépcsõk, kõbõl kirakva. Visszafelé láttunk is egy brigádot, akik méretes kõtömböket pakolásztak. Önkéntesek voltak, akiknek a munkáját donálni is lehetett egy a hegy lábánál lévõ dobozba dobálandó érmékkel és bankjegyekkel.

A front mögötti száraz légtömeg miatt jó volt a látás, így a lehetõ legjobb napot fogtuk ki a túrára. Az elõzõ három napon gyakorlatilag a hegyet sem láttuk. Most viszont baromi jó volt a panoráma. Ahogy mentünk egyre feljebb, úgy szélesedett ki a táj. Most vettük észre, hogy a szálláshelyünkrõl is lehetne látni a hegyet, eddig ez nem tûnt fel. Kicsit feljebb érve elkezdett fújni a szél, ami a hideg miatt elég csípõsnek tûnt. Kellett a sapka és a kesztyû is, ez kicsit fura volt szeptember elsõ napjaiban, amikor otthon még tombolt a nyár. Természetesen, ahogy jött fel a nap, egyre melegebb lett, lefelé már nem kellett a sapka, kissé lejjebb már a pulóver sem.

Tömeg volt. Mi még az elején mentünk, lefele tartva már jóval többen jöttek szembe, de a leghardcore-osabb emberek ott nézték a napfelkeltét. Eléggé északon voltunk, pár száz méter magasan már csak fû volt, esetleg csenevész bokrok. Nehéz volt így pisilni menni, ennél többrõl pedig szó sem lehetett. Találkoztunk egy bandával, egyikük búvárruhában volt. A 80 kilós vascuccot éppen egy 60 kilós csajra készültek ráadni. Ebben mászták meg a hegyet, és mindig váltogatták, hogy ki viseli a vasálarcot. Ketten tartották, egy vitte a széket, amin átöltöztek, egy meg tarhált. Hegyimentõk voltak, és a csoportnak gyûjtögettek így lóvét. A hegytetõ egy elég széles, kvázi minifennsík, randomszerûen egymásra hajigált kövekkel, amelyek méreteloszlása a mikrométerestõl a személyautó méretéig húzódott. A kisebbek inkább csak a már kijárt ösvényeken voltak. Jó sok idõt töltöttünk el itt, krichard és juhi kivárta a sorát a csúcsra épített emelvényen is.

A jó idõnek és a korai indulásnak hála nagyon gyorsan visszaértünk. Túrabotot csak Zsófi meg krichard mert hozni a repülõn, de szerencsére nem használták a hegyen. Ahogy krichard a 200 kilós túrabakancsát sem.