Schneeberg

Augusztusban volt egy fél szabad hétvégénk, amikor még az idõ is jó volt, ezért elugrottunk egy napra a Schneebergre, folytatva az Egynapos osztrák túrák kutyával sorozatot, aminek elõzõ részei a Raxos túrák voltak. A mostani túra egyébként a kiskutya magassági rekordja is.

Van egy ülõlift a csúcstól északkeletre, ennek alsó állomásán álltunk meg. A parkoló ugyan a libegõ közönségének van, de mi ezt jó magyar szokás szerint leszartuk. 10 órakor értünk oda, és hát alig volt hely a parkolóban. Valahol a leghátsó szegletben találtunk helyet. Nem is csoda, mert baromi jó idõ volt. Kb. egymillió fok, felhõ egy szál se, szél se rebbent.

Természetesen mi nem libegõztünk, hanem felgyalogoltunk az Edelweisshüttéig, ez a felsõ állomás. A hüttébe be se néztünk, esélyünk se lett volna beférni, meg egyébként is a túra elején voltunk, alig jöttünk felfelé 300 m-t és 1 órát. Éppen kezdtünk csak megizzadni, és még jó sok volt hátra. Mert amúgy egy körtúrát terveztem, nemcsak egy sima felrohanós-leszaladós túrát.

A hüttétõl kezdett szigorodni a terep. Ezt a térképrõl is lehetett sejteni, innen pöttyözöttel jelöli a turistautat, és ki volt írva, hogy Nur für geübt. Mi übereknek tituláltuk magunkat, és továbbmentünk. Kb. 1500 m-ig fenyõerdõben mentünk jó meredeken, majd ahol véget ért az erdõ, kezdõdtek a sziklák. Rögtön az elsõ lépésnél megbillent a lábam alatt egy kõ, de szerencsére ahogy lecsúszott róla a lábam, a bokám meg is fogta. Így nem esett rá Zsófira, de a bokámról lejött a lazúr. Ami 5 hónappal azután is látszik. Pedig csak ártatlan horzsolásnak tûnt, nem is fájt igazából.

A köves-sziklás részen lassan haladtunk. Meredek is volt, és mivel itt már nem volt erdõ, a nap is tûzött ránk. Jó sok vizet hoztunk, Vágányét is kellett cipelni. Közben a kutyára is figyelni kellett, nehogy hülyeséget csináljon. Értelem szerûen jóval gyorsabban ment, mint mi, és nem akartam, hogy túl távolra kerüljön, vagy olyan helyre menjen, ami szerinte jó ötlet, de szerintem meg nem.

Kb. 1900 m-en volt vége ennek a résznek, szegény Zsófi jól megszenvedte. Ilyen jellegû magashegyi túrán csak az Olimposzon volt, de ott visszafordult a meredek része elõtt, és nem volt ennyi szint, mint itt. Viszont a jó hír, hogy innen már gyerekjáték feljutni a csúcsra, ami alig több, mint 100 m szintkülönbség, és sima séta a fennsíkszerû, füves hegytetõn.

A lenti kánikulának itt semmi nyoma nem volt. Befelhõsödött, fújt a szél, és a felhõ árnyékában a szél miatt kifejezetten hûvös is volt. Úgy tûnt, hogy a felhõk alig vannak a fejünk felett. Sok magyar is túrázott, de próbáltunk inkognitóban maradni. Csak akkor fedtem fel magam, amikor valaki csokis kekszet akart adni a kutyának, aki ment oda a zacskócsörgésre. Kricharddal elmentünk ládázni, Zsófi közben továbbment a cél felé. Vágány nem tudta, kivel menjen, de mi elhívtuk, és velünk tartott. Aztán, amikor látta, hogy arra indulunk tovább, mint Zsófi, akkor elõrefutott, mert ugye neki kell lennie elõl.

A csúcson kajáltunk egy kicsit a csúcskereszt tövében, fényképezgettünk, majd a szalamandravasút végállomása felé indultunk el. Útba ejtettük a Damböckhaus nevû fogadót, ahol ettünk is, ittunk is, elbasztunk ott egy órát. Ott is tömeg volt természetesen. A fogaskerekû végállomásáig még emelkedõ is volt, majd a törpefenyõs részen hosszú lejtõ vette kezdetét. Itt fordultunk vissza anno, amikor a térkép-meg-nem-fordítós túrára sor került 13 évvel ezelõtt.

Leérve 1500 m alá újra megjelentek a nagy fenyõk. Mi pedig északnak fordultunk a parkoló felé. De addig nem volt olyan sima az út, ahogy én azt elképzeltem. A térképen a turitaút a szintvonalakkal kvázi párhuzamosan halad, néha-néha vannak benne emelkedõk-lejtõk, de ennyire és ilyen meredekekre nem számítottam, ami volt. Ráadásul keskeny volt az út, kerülgetni kellett a fákat, tuskókat, és figyelni kellett, mert a hegyoldal is meredek volt. Gyakorlatilag végig mentünk a Schneeberg keleti oldalán, nagyjából a hegy közepénél.

Általában erdõben mentünk, egy-két helyen volt kõomlás-szerû rész, azokon kissé kellemetlen volt átmenni, de még mindig jobb volt, mintha hóval lett volna borítva az egész. Az egyik ilyennél megzavartunk egy zergét, ami tök közel volt hozzánk. De a kiskutya nagyon ügyesen nem futott utána, amikor arra kértem.

Egyszer megálltunk pihenni, kajáltunk is valami fatuskókon ülve. Egyre lassabban haladtunk, és a hegy árnyékába kerültünk. Emiatt olyan érzés volt, mintha esteledne, pedig az azért még odébb volt. Zsófinak és krichardnak is kezdett fájni a térde. Elõbbinek sokszor szokott, az Olimposzt is ezért hagyta félbe. Utóbbi meg sarokfájdalmakban utazott, régen voltak térdbántalmai. De kettejük közül Zsófi volt szarabb hangulatban. Majdnem sírt, amikor poénból mondtam, hogy kiöntöm a maradék vizet. Mert, hogy sokat hoztunk, de azért még jó lett volna még 1 liter. Szerencsére ekkor már rátértünk egy normális útra, ami széles volt, autók is járható volt, ezért nem volt meredek sem. És gyakorlatilag visszavezetett minket a parkolóba, ahol már alig volt autó, köszönhetõen annak, hogy bezárt már a libegõ.

Vágánnyal nem volt gond, az utolsó kilométereken is futkosott, fõleg, amikor megérezte annak a nyúlnak a szagát, ami elõttünk futott az úton, de csak mi láttuk. A kocsihoz érve tudta, hogy vége a túrának, és mivel huzamosabb ideig voltunk egy helyben, nekiállt megcsinálni az ágyát a fûben.