A Pilisi Vándorlás mozgalomból már csak 2 szakasz volt hátra a túra elõtt. Ezt választottuk, mert Zsófi még nem volt a Prédikálószéken, és jó idõ, jó kilátás ígérkezett. Azért felkészítettem, hogy durva lejtõ lesz majd, felfelé viszont nem tudunk rajta jönni, mert a Rám-szakadék egyirányú. De sebaj, felkészült lelkileg, hozott botot, és elindultunk.
Nem korán vágtunk neki, sõt. A 10 órási busszal mentünk fel Pilisszentlászlóra. Két busz ment, annyi utas akart ezzel a járattal menni, a miénk fél órás késéssel futott be a végállomásra. Ez azért is történhetett, mert Szentendrén végig dugó volt kifelé a fõúton. Itt elkezdtem gyanakodni, hogy sokan mennek a Dunakanyarba vagy a Pilisba. A Prédikálószék felé is végig jöttek-mentek az emberek. Valahogy mindenki túrázni akart az ünnepnapi jó idõben. Fent a kilátónál pedig kvázi tömegnyomor volt, normális fotót sem lehetett készíteni, mert mindig belemászott valaki a kilátásba. Gondoltam, hogy a legtöbb ember a könnyebb úton jött ide, ahonnan mi, lefelé már nem lesznek annyian.
De lettek. A Vadállókövek felett megálltunk kajálni, pihenni, közben jöttek-mentek a túrázók. Zsófi elõvette a botot, aztán nekiindultunk. Rögtön az elején kettéváltunk, õ nagyobb kerülõvel ment le a legfelsõ sziklánál, nekem bot nélkül az rázósabbnak tûnt. Aztán vártam rá vagy 10 percet, mert szembetalálkozott egy osztállyal. Vagy inkább egy egész iskolával. A felsõbb szakaszon folyton egymást kellett várni a szembejövõkkel, mert keskeny az ösvény. Lejjebb már nem volt akkor gond, ahol kiszélesedik. Sokfajta ember túrázott a gyerekcsoportoktól a nyugdíjasokig. Valakin látszódott, hogy elszámolta magát, mert szinte légszomjjal küzdött felfelé, de olyan is volt, aki már sírt. Aztán voltak a lazacsávók sörösdobozzal a kezükben. De természetesen futók is voltak, akiknek nagyobb kihívást jelentett kerülgetni az embereket, mint feljutni a csúcsra.
Szép lassan ereszkedtünk, nem akartam, hogy Zsófi térde bemondja az unalmast. De jobbak voltunk, mint gondoltam, 1 óra se kellett, hogy leérjünk a Kaincz-forrásig. Itt csak pecsételni álltunk meg, majd alig 1 km múlva a Rám-szakadél alsó végén újra csak a pecsételés miatt álltunk meg. Ennyi túrázó miatt természetesen a szakadék is bedugult. Egy-két ember jött visszafelé, õk valószínálg amitt, mert nem akarták kivárni a sort a létrák elõtt. Ebbõl három is van, és rendre mindegyik elõtt lelassult a haladás. A legdurvább dugó a legalsó, és egyben leghosszabb létránál volt.
Ezzel is elment vagy 1 óra, de végül feljutottunk a tetejére. Az útvonal innen nem a legrövidebb úton megy fel Dobogõkõre, hanem a Szakó-nyereg felé kerül. Úgyhogy mi is kerültünk. A nyeregbõl kellett kapaszkodni egy kicsit felfelé, onnan már lazább volt a terep, szinte észrevétlenül emelkedtünk fel még majdnem 200 métert Dobogókõig.
Sorbaálltunk a rétesezõnél, de jött a busz, és inkább ott álltunk sorba, Zsófinak szerencsére még pont jutott ülõhely, de a busz kvázi megtelt már a kiindulási állomáson. Mire leértünk Pomázra már sötétedett. Hiába, rövidek már a nappalok, és késõn indultunk útnak.