Kéktúra, Cserehát

Valahogy ez a csereháti szakasz kimaradt eddig, ezt ezzel a négynapos túrával pótoltuk. Nem mondom, hogy nincsenek errefelé szép részek, de összességében nem ez a tájegység lesz a kedvencem továbbra sem a kéktúrából. A Bódvaszilas-Boldogkõváralja szakaszról tartozik ide a maga 70 kilométerével, ezt osztottuk fel négy részre, zömmel a busszal való elérhetõség és a táv alapján.

Elsõ nap rövid és könnyû szakaszt választottunk. Reggel elmentünk Boldogkõváraljára, megnéztük a várat, majd lesétáltunk a faluba a megállóba. Vasárnap volt, rengetegen voltak a várban, ami most a felújítás miatt csak hétvégén van nyitva, az embertömeg tehát csak 2 napra oszlik el. És akkor mi még olyan idõszakban voltunk, amikor kevesen voltak.

Encsre buszoztunk be az elsõ és egyben utolsó busszal, ami bejön a faluba vasárnap. Ez dél körül van, egykor már el is indultunk visszafelé gyalog Forró-Encsrõl. Végig a városon, majd a Gibártig bicikliúton. Itt átkeltünk a Hernádon, majd végre letértünk az aszfaltútról, és a folyóval párhuzamosan, de annál jóval magasabban mentünk észak felé. Jobbra elõre a Zemplén hegyei, elõttünk egy kis dombocskán Boldogkõ vára. Északra csapadéksávok is voltak, de azok jó irányba mentek. Nem úgy, ami hátulról, Encs felõl érkezett. Gyorsan fel a kabátot, esõcuccot húztunk a táskára, így értünk be a nem messze lévõ Hernádcécére. A buszmegállóba már beállítottak két crossmotort, nehogy elázzanak a jószágok, a fa alatt a többi kéktúrázóval osztoztunk.

De ekkor már elállt, viszont továbbra is fekete volt az ég. Továbbmentünk, és alig hagytuk el a falut, jött is a következõ. Szinte hallottuk, ahogy egyre közelebb veri a zápor a mezõt, majd éreztük magunkon a cseppeket. Aztán gyorsan ennek is vége lett. Nem volt durva zuhé, nem áztunk el, annyi kára lett, hogy sárossá vált a talaj, és csúszott.

Boldogkõváralja vasúti megállóhelyre be akartam tessékelni Zsófit, hogy ne ázzon. Õneki nem kell végigjönnie, csak én pecsételek. De persze nem akart. Száz méterre egy buszmegállóban viszont újra rákezdett, meg kellett állni egy fa alatt. Ez egy darabig mûködött, aztán már annyira esett, hogy fossá áztunk volna ott is. Zsófi visszament az állomásra, én meg elindultam az esõben a pár km-re lévõ kocsiig a mûúton. Mint kiderült, az állomáson se tudott behúzódni sehova, ezért elindult utánam.

De 15 perc múlva már sütött a nap. Méghozzá annyira, hogy a kabátot is le kellett vennem. A zápor vízfolyásokat indított el a lejtõkön, ráhordott kevés földet is az útra, és egy helyen jó nagy tócsát is kerülgetni kellett. Meg figyelni, nehogy egy autós csak úgy átrongyoljon rajtuk mellettem.