Második nap a Cserehát ellenkezõ végére mentünk, méghozzá juhiékkal. Igazából ez már nem is a Cserehát, annál magasabb is. Ez a Rudabányai-Perkupai-hegységrendszer része. Rakacaszendrõl indultunk, miután megtaláltuk az elõzõ este élesített geoládát az Árpád-kori templom mellett. Nehezen lehetett követni a jelzéseket, de a festõket a tereptárgyak sem kényeztették el. Inkább bokrok voltak, mint fa, egyéb objektum meg nem nagyon akadt. De azért megoldottuk, és egy sáros úton sikeresen megérkeztünk Tornabarakonyba, ahol a buszmegállóban leültünk kajálni.
2001-ben voltam itt utoljára, akkor egy lélekkel sem találkoztunk. Igazából most sem. Akkor egyenesen átjött ide a jelzés Bódvarákóról, most egy jókora kitérõt kell tenni a Martonyi kolostorromhoz. Kíváncsi lennék, ki teszi meg ezt a vargabetût, a kolostornál ugyanis nincs bélyegzõhely. Talán a többség igen.
Ebbe az irányba haladva egy jó markáns lejtõn kell lemenni Bódvarákóba. Azt hittem, soha nem lesz vége. A faluban a bolt mellett újra leültünk, és mivel veszélyes irányból érkezett egy zivatarfelhõ, ott is maradtunk, és amikor elkezdett esni, behúzódtunk a bolt fedett bejáratához. És sajnáltuk azt a családot, akivel a kolostorrom elõtt találkoztunk, mert õk most ott voltak valahol a hegygerincen az erdõben.
Bódvarákót az Esztramos alja alatt hagytuk el, ahol a bezárt bánya vasszörnyei vannak. Régen jött ide iparvágány is, nekünk pedig most az növõ szúrós gaztengeren át kellett menni. Kissé bizonytalanok voltunk, hogy merre kell menni, de sikerült megtalálni a hidat a Bódván, amin át egyenesen a bódvaszilasi
vasútállomásra jutottunk. Mivel jöttek még felhõk, sietni kellett azért itt a végén is. Sikerült a vonattal majdnem egy idõben megérkezni.