Oberrothorn

Svájci utunk fõ túrája ez volt a dendeocse mászás mellett. 20 éve mondta krichard, hogy tud egy fasza túrát Zermatt környékén, ahonnan lehet Matterhornt bámulni, könnyen fel lehet menni 3000 m fölé, és még hó sincs nyáron. Kis túlzással azóta vártam, hogy összejöjjön, és most a 20 éves évforduló miatt összejött. Elõzetesen több verzió is képben volt, és végül az Oberrothornra esett a választás.

Zermattból egy földalatti siklóval és egy libegõvel mentünk fel a Blauherd nevû helyre. Innen még tovább lehetett volna menni egy nagyobb felvonóval az Unterrothornra, de azt sem akartuk, hogy csak egy gyökér túrát csinálunk, így is 1000 m alatt maradt a szintemelkedés. Így is egy valag pénzbe került a túra, úgy még drágább lett volna.

Szóval a Blauherdrõl gyalogoltunk fel. Már lent a faluban letaglózott a Matterhorn látványa, de innen már sokkal tisztábban, ha úgy tetszik zavartalanul látszott. Az ötnapos ittlétünk alatt szerencsére több jó nap is akadt, kiválasztottuk a legeslegjobbat. Amikor nincs felhõ a völgyben, szépen látszik minden körben. Déli szél fújt, ami Olaszország felõl tolta fel a gerincre a felhõket. De a gerincen nem jöttek át, ellenben reggel még egy szép lencsefelhõt is lehetett látni.

Nagyon gyorsan felértünk 2500 m fölé, így kicsit hozzá kellett szokni a magassághoz, amire pont jó volt az elsõ meredek emelkedõ. Itt már nem volt növényzet, csak sziklák mindenhol. Az út, amin mentünk egy sípálya volt igazából, most karbantartási munkálatok zajlottak rajta. Elég meredek szakaszok is voltak benne, amik most arra voltak jók, hogy hozzászokjunk az emelkedõhöz és a kevesebb levegõhöz. Kicsivel 3000 m alatt tartottunk egy pihenõt, majd a széles útról letérve már egy keskenyebb ösvényen haladtunk. Elég jól hozzászoktam a magassághoz, de ez érzés nem tartott sokáig.

Juhi elhúzott szokás szerint elõre, nekem egyre többet kellett pihenni. Amik pont jók voltak arra, hogy bevárjam Zsófit, aki kricharddal jött. Egy helyen volt biztosítás, de nem lánc, hanem kötél formájában. Igazából semmi extra nem volt, inkább jeges idõben volt értelme. Persze a puszta látványa elég volt Zsófinak, hogy megijedjen. A lenti táblára felírt idõ alatt elértük a csúcsot, ami nekem és Zsófinak rekordmagasságot jelent. Hó egy deka sem volt a hegyen, állítóleg ez ilyen mikroklimatikus dolog itt. Télen persze van, de nyáron mind elolvad, ami 3000 m felett nem feltétlenül törvényszerû.

Délre természetesen a Matterhorn uralta a kilátást, mindenki azzal fotózkodott. Keletre és délkeletre gleccserek húzódtak, amiket részben lehetett látni, mert a többi hegygerinc kitakarta egy részüket. A Matterhorn déli, délkeleti részén egyre inkább nõttek a felhõk, de továbbra is, mint egy láthatatlan falon, a hegygerinc vonalán nem jöttek át. Ez egyébként az olasz-svájci határ is egyben. Egy bizonyos magasság alatt a hó látványosan barnásabb volt, ez a nemrég érkezett szaharai por miatt volt. A legfelsõbb részen viszont ennél frissebb hó is esett, ami ott elfedte a port.

Rituálisan kibontottunk egy felfújódott mogyorószacskót, és elfogyasztottuk a tartalmát. Megkértünk egy másik túrázót, hogy készítsen rólunk fotót. Vicceskedve még meg is kérdezte, hogy mi legyen a háttérben...

Lefelé juhi újra elõre rohant, mi egy kicsit lassabbak voltunk. A láncos rész kicsit jobban megtorpantott minket, illetve feljebb volt egy rafkósabb rész, ahol a sima sziklákon szar volt lejönni. Sokszor hallottunk helikoptert jönni-menni, valamelyik le is szállt az Unterrothorn lapos tetejére. Nem mentõhelikopik voltak, hanem be lehetett fizetni rundflugra, ami a környékbeli hegyek körül tesz kisebb-nagyobb köröket. Azt nem tudom, hogy mi van akkor, ha full felhõben van a cucc.

3000 alatt, ahol kajátunk, juhi nem várt meg minket, de kicsivel lejjebb egy árnyékban ücsörögve megtaláltuk. Itt két részre oszlottunk: Zsófi egyenesen lement a libegõhöz, mi hárman pedig tettünk egy kis kerülõt egy Stellisee nevû tóhoz. A gleccser, amit végig láttunk igazából innen volt a legjobban fényképezhetõ. A tónál lábáztatás és seggösszevizezés történt nagyon fasza háttér mellett, de olyan sok idõnk nem volt a terpeszkedésre, mert meglepõen hamar, 5 óra elõtt elmegy az utolsó libegõ. Aztán akkor max annyi szívás van, hogy még 1200 m lejtõ van, amit azért annyira nem akartam volna.