Börzsönyi kirándulás

Újabb csúcsvadászatra indultunk a kricharddal a Börzsönybe. A hegység északi részén található 7 magaslatot szerettük volna végigjárni. A kinézett túra elég hosszúnak és nehéznek ígérkezett, ráadásul már reggel látható volt, hogy a napot nem fogjuk sûrûn látni. Nem indultunk korán elvégre senki nem siettetett minket; egy kis diósjenõi kóválygás után, 1/4 9 kor parkoltunk le Királyházán.

Az elsõ szakaszon fel kellett másznunk a Csóványosra. A piros sávon indultunk el. Jóval hidegebb volt, mint reméltük, még szerencse hogy mindketten hoztunk magunkkal sapkát. A térkép szerint egybõl itt is akadt egy forrás, de kiderült, hogy az egy magánház elkerített kertjében folydogált. Szépen ki volt építve a Mátyás forrás, de a mérés elmaradt. Egy saras úton indultunk befelé a völgyben, a munkagépek által feltúrt, szétbarmolt terepen igencsak nehézkes volt a járás. Megtaláltuk a Tûzköves forrást és meg is mértük néhány paraméterét a víznek:).

Szerencsére a dagonyázás nem tartott sokáig, nemsokára elég meredeken elindultunk felfelé a Nagy-Mána-Bércre. Az egyik kisebb platón egy fából készült, egészen friss emlékmûvel találkoztunk, amelynek a teteje alatt felfüggeszett szélharang minden apróbb levegõmozgásra élénk zenélésbe kezdett. Fura volt ilyet hallani itt az erdõben, de mégis kellemesnek hatott.

Lankásabb és meredekebb szakaszok váltották egymást,és ahogy egyre magasabbra hágtunk fel a gerincen a szél is egyre jobban megélénkült. Itt fedeztük fel az elsõ hóvirágokat is. Mikor felértünk a nyílt gerincre, akkor áldottuk magunkat, hogy hoztunk sapkát, mert az erõs délkeleti szél 0 fok környékén igencsak kellemetlenül hatott. Pár száz méter megtétele után értünk fel a Nagy Mánára, de az idõjárás gyorsan továbbûzött minket. Szép idõben remek kilátás lehet errefelé, most is láttunk valamit a szomszédos, a miénkkel párhuzamosan futó pogányvári gerincbõl is. A Csóványost felhõk takarták el, de a gerinc k.jól nézett ki: mindkét irányba meredeken szakadt lefelé a hegy, csak egy keskeny ösvény vezetett elõre.

Továbbhaladtunk a Sasfészek bércen, majd Magosfa alatt becsatlakozott a zöld sáv jelzés is mellénk. Itt-ott még találtunk egy kevés havat. Közvetlen a Csóványos alatt is jelölt a térkép egy forrást, így ide betértünk, majd felhágtunk a már jól ismert toronyhoz. A fákat vékonyan belepte a dér, a szél fújt. Bebújtunk a toronyba és ettünk ittunk.

A Pogányvárt vettük célba, és ide mindenképpen egy kis kitérõt kellett tennünk. Szerencsére nem kellett sokat mennünk, hamar felértünk a két hatalmas bükkfa által közrefogott turistaúton a csúcsra. Lefotóztuk magunkat, majd indultunk is vissza a zöld sávhoz. Enyhén lejtõs terepen haladtunk tovább kelet felé. A soron következõ hegy a Hollófészek volt. Nem szoktam turákra a legjobb térképeket cipelni, most is egy régebbi volt nálunk. Persze kértem tájolót a feherbtõl, de hülye voltam és nem használtam. Pedig akkor rájöhettünk volna, hogy az a földút, amin elindultunk abszolút nem jó. (Ráadásul az újabb térképen már szerepel:)). Kb 500 méter után döbbentünk rá hogy valami nem stimmel. Még szerencse hogy nem mentünk el Kenyába és idõben visszafordultunk.

Persze ezután már egybõl megtaláltuk a helyes utat. A csúcshoz nem kellett sokat mennünk felfelé, de mivel semmiféle turista és egyéb út sem vezetett fel, ezért az erdõn keresztül caplattunk fel a tetõre. Innen már látszott a következõ pont, a Kámor is, de addig még le kellett ereszkednünk a völgybe. Árkon bokron keresztül, nyílegyenesen vágtunk át az erdõn. A hegy keleti oldala eléggé meredek és szerencse hogy nem nyáron jöttünk, mert a rengeteg szederbokor eléggé megnehezítette volna a lejutást. Miután lejjebb értünk könnyebb lett a járás, de rengeteg sarj borította a ritkás fák közötti talajt, amelyeken szintén nehezebben vergõdtünk át. De végre lejutottunk és pont a sárga négyzet jelzésnél értük el a mûutat.

Felcaplattunk egy kisebb nyeregre ahonnan kelet felé, Diósjenõre nyílt remek kilátás. Ettünk egy keveset majd tovabbindultunk a sárga sávon. Ismét saras terepen haladtunk és aztán egész jól eltévedtünk. Rossz irányban kanyarodtunk el a Kun réten és a Kámor helyett a Király-kúti bérc délnyugati oldalában kötöttünk ki. Itt már kezdett gyanús lenni a dolog, tájoltunk, és most már biztosak voltunk benne, hogy eltévedtünk. Minél hamarabb vissza kellett találnunk a sárga sávra. Felmásztunk a bércre, majd úttalan utakon, vadcsapásokon bandukoltunk a turistút feltételezett irányába. Az már csak hab volt a tortán, hogy legalább 6 kullancsot szedtünk le magunkról:). De végül csak megtaláltuk azt a rohadt jelzést.

Itt ismét ettünk, kicsit elfáradtam, azt hiszem az eltévedés, a kudarc megtriplázta fáradtságomat. Nemsokára ismét rendbe jöttem és indultunk is tovább. Innen már nem volt nehéz követni a sárgát. Az ösvény a Börzsöny egyik legkeletibb észak-dél irányítottságú gerincén halad végig és ennek köszönhetõen remek kilátás nyílik a Diósjenõre, a jenõi tóra, illetve a Cserhát irányába. Itt is rengeteg hóvirágot láttunk, a fehér virágok tömegesen boritották a talajt.

Nemsokára leértünk a hegyrõl és a sárga sáv - kék négyzet keresztezõdésében döntenünk kellett arról hogyan tovább. Hátra volt még a Karajsó és a jóval messzebb található Kõkapu, illetve a Bugyihó is. Aránylag késõ volt már, és végülis úgy döntöttünk, kihagyjuk a két északabbi csúcsot. A Bugyihó Királyháza felé útba esett így oda mindenképpen felmentünk. Szerencsére alig pár métert kellett felfelé kaptatnunk; a sárga sáv végig szintben, 600 méter körül haladt. A Bugyihóra nagyon nehezen mentem fel. A fene se tudja miért, de irtóra kivoltam. Persze kaja és pia után minden rendbe jött, de akkor is zavaró, hogy ennyire elfáradtam.

Innen már csak két kilométer volt hátra, amit hamar letudtunk és fél öt körül már indultunk is haza.