Csarna-völgy

A Csarna-völgy az egyik kedvencem a Börzsönyben, bár össz-vissz talán ha 2x voltam errefelé. Most volt a harmadik. Sajnos elég messze van a völgy kezdõpontja (=ahol meg lehet állni autóval), de egyszer-egyszer azért rá lehet szánni ennyit.

A Feketevölgyi-háznál parkoltunk, ahova elég rossz minõségû út visz be Kemencérõl. Mellette halad a kisvasút, amit most felújítanak. De annyira, hogy a síneket és a talpfákat is felszedték, az új betonaljak ott állnak huszasával a nyomvonal mellett. El is húzott három szarvas a kocsi elõtt, még nem diszturbálta õket senki. Fél kilenckor indultunk, mi voltunk az elsõk a helyszínen. Krichard-kompatibilis körtúrát mentünk.

A túra elsõ szakaszára szántuk a nagyobb szintkülönbségû részt, azaz a kaldera nyugati gerincét. Nem volt cél a sietség, többször megálltunk fotózni, leücsörögtünk az emelkedõk tetején. A gerinc három nagyobb csúcsból áll, amelyek egyre magasabbak, köztük pedig kisebb nyeregpontokra kell lemenni. A Holló-kõnél és a Vár-bércnél idõztünk el többet.

A vártól végre hosszabb lejtõ következett, kicsit meggyorsítottuk lépteinket, ami nem tartott sokáig. Kezdtem kicsit belassulni az emelkedõkön, és egyre inkább hiányzott az ebéd, ami már nagyon idõszerû volt. De a Rakodóig nem akartam megállni, így szép lassan, de felvonszoltam magam oda, ami túránk legmagasabb pontja is volt. Eddig alig találkoztunk valakivel, de itt sûrûn jöttek egymás után a kirándulók, lévén a Börzsöny két legnépszerûbb pontja között voltunk kvázi félúton. Ezeket mi most kihagytuk, leültünk a hóvirágok közé a farakásokra, és kajáltunk. A kutya meg minket nézett, ahogy tettük az arcunkba az ételt, ami természetesen nem kutyakaja volt, de ezt nem volt hajlandó megérteni.

Hátra volt még a túra harmada, de immár minimális emelkedõvel. Ez volt a célja annak, hogy ebbe az irányba tettük meg a kört. A Fekete-patak völgyében mentünk le, ami a Rakodó alatt ered, és ez hömpölyög végig a Csarna-völgyön is. Tettünk egy kis kitérõt a Bene-kúthoz is egy fotó erejéig.

Hamuháztól elég vadregényessé válik az út, néha a síneken, a sínek helyén, a patakban, a patakparton (már ha van) kell menni. Magasabb vízállásnál kicsit macerásabb/szopóálarcosabb/izgalmasabb az útvonal, kinek milyen a vérmérséklete. Most simán át lehetett ugrálni a köveken, nem is kellett nagyon keresni, hogy hol a legegyszerûbb átkelni. De magasabb vízállánál ez lehet probléma. Még magasabb vízállánál pedig még nagyobb probléma, mivel a vasúti síneket sem godzila csavarta meg úgy, ahogy a patak felett lógnak a semmiben. Mondanom sem kell, Vágánynak ez volt a kedvenc része. Már nem kuncsorgott, hogy inni akar, végig a patakmederben túrázott.

Egyre többen jöttek szembe, a turistaháznál pedig autótömeg fogadott. Még szerencse, hogy felszedték a síneket, mert annak a helyén is lehetett parkolni. A túra ilyen irányú lejárásának volt egy kényelmetlenebb vonzata: a kutya a végén lett vizes, úgyhogy jó sok törölgetés kellett a kocsiba szállás elõtt. Két döglött kullancsot találtam benne, illetve rajtam is mászott egy. Ez utóbbi ráadásul az a nagyon-nagyon picike fajta, ami csak pár mm, a kutyában egy ilyet esélyem sem lenne észrevenni.