Körtúra jellegû kéktúrázás volt a program most is. Így nem kell tömegközlekedni, és könnyebben el lehet menni kutyával is. Fõleg ha sáros és/vagy vizes az erdõ. Az elmúlt napok csapadékos, olvadós idõjárása miatt olyan helyet kerestünk, ahol minimalizálni lehet a cuppogós, ragadós sáros utak hosszát. Így esett a választás Dobogókõ környékére.
Pilisszentkeresztrõl indultunk, és a kéken indultunk el felfelé. Elég nagy a szint Dobogókõig viszonylag rövid távon bármilyen útvonalon is megyünk fel a faluból, de valahogy soha sincs olyan érzésem, hogy kiköpöm a tüdõmet. Tulajdonképpen végig sármentes úton haladtunk, néhol voltak félig-meddig befagyott pocsolyák.
A csúcsra még kora reggel érkeztünk meg, alig voltak fent. A szokásos, megunhatatlan kilátásfotózás után indultunk el Sikáros felé. A meredek hegyoldalt elhagyva elkezdõdött a vizek szétterülése, és a Sikárosi-réten már belvizes jelenetek is voltak. Sõt, a
Szilágyi Bernát-forrás környékén full sáros volt az út, nehezen is lehetett haladni, de a forrás foglalata is vízben tocsogott.
A sikárosi pecsételést követõen a Tölgyikrek felé mentünk, ahol az emelkedõn már jók voltak az útviszonyok. A nyeregben a favágó autók összejárták az utakat, de szerencsére a sárga jelzés, amin haladtunk gyorsan bement a fák közé, ahol egy keskenyebb ösvényen kanyarogtunk. A Szent-kút felé tértünk le róla, ahol a meredek lejtõn egy csapat fiatal jött szembe. A Lajosforrást keresték, és meglepõdtek, amikor úgy saccoltam, hogy az még 6 km innen. Õk 0,9-et olvastak egy táblán.
A Szent-kútnál pihentünk kicsit, vettünk vizet magunkhoz a hátralévõ utolsó kilométerekre.