Kecsõ 30B

Az EMDT történetében még nem volt barlangi túra. Ez az elsõ, de azért nem az a csúszós-mászós, hanem a kirándulós-idegenvezetõs fajta. Kvázi csak ezért mentünk el az Aggteleki-karsztba.

Elõre kellett jelentkezni a létszámkorlát miatt. Sok táv közül lehetett választani, mindegyiknek volt barlangos és barlangtalan verziója. Nekünk a a 30 km-es volt a legszimpatikusabb, a mi Kecsõ 30B névre hallgatott. B, mint barlangi verzió. A Vörös-tói bejárattól mentünk Jósvafõig a föld alatt, ezzel kezdõdött a túra. Kicsit gyorsabb volt, mint egy normál túravezetés, a 1,5 óra helyett 1 óra alatt végeztünk. Az kb. a célig nem volt világos, hogy ez most beszámít-e a szintidõbe. Mert azért jóval lassabbak voltunk a föld alatt a bemutató miatt.

Lógott az esõ lába, amikor bementünk a barlangba, de mire kiértünk, napos idõ kerekedett. Emiatt az addigi júniushoz képest egy elég meleg nap lett, felturbózva egy jó kis nedvességgel, ami aztán meg is ágyazott a délutáni zivataroknak.

A jósvafõi barlangkijárattól lementünk a Jósva-forráshoz, majd Jósvafõ city-be. Itt némi tanácstalanság után megtaláltuk az utat, és a <> krichard vett plusz vizet is. Elhagyva a falut, megint jókora tanácstalanság után megtaláltuk a jelzett utat, ami az Éger-völgyi turistaház felé vitt minket. Erdõkön-mezõkön haladtunk keresztül-kasul, utóbbi helyeken kiláttunk a Szalonnai-Rudabányai hegységrendszer havas csúcsaira is. Onnan lehet megismerni õket, hogy van a tetején egy bazi nagy torony.

A háznál kajáltunk, pihentünk, majd elindultunk a Pitics-hegyre, ami ebben az idõjárásban szívás volt. Öklött rólunk a víz, mire felértünk, de nem akartunk sok idõt elcseszni, és inkább nem mentünk fel. Amúgy sem voltunk túlságosan gyorsak, és annak ellenére, hogy alig jöttünk 10 km-t, nekem olyan érzésem volt, mintha már 30-nál jártunk volna. És az ilyen nem sok jót jelent. Az a baj, hogy a túra eleje elég sûrû volt. Majdnem visszatértünk a Vörös-tói bejárathoz, de az Assisi Szent Ferenc-kápolnánál felfordultunk a karsztfennsíkra, amirõl aztán jól lejöttünk a másik oldalán. Ennek az emelkedõnek a tetején már eléggé elfogytam, az északi, erdõs oldalon egy helyen újra meg kellett pihenni. A lejtõn már majdnem elértük a jósvafõi barlangbejáratot, már láttuk az épületet is, amikor a másik irányba fordult a túra, és lementünk a Kecsõ-völgybe.

Elég sokáig az itt csörgedezõ patak mellett mentünk többször átkelve rajta. Lassan haladtunk egyre feljebb, ami azért jó, mert nem annyira megterhelõ, de közben evõdnek a méterek. Kezdett sötétedni, és a távolban dörgedezni, majd az esõ is csepegett. Ebbõl az erdõ mélyén mi csak keveset éreztünk, de akár szarrá is ázhattunk volna, ha elkap a zuhé. Szerencsére a zivatar széle kapott csak el minket, de láttuk, hogy a távolban további felhõtornyok nõnek. Zsófi rájött, hogy nem volt szerencsés kipróbálni itt az új cipõjét, de igazából nem volt nagyon sok választéka. Elkezdte nyomni a bokáját.

Aggtelekre beérve már újra sütött a nap, és bizony már nagyon ráfért a vízkészletünkre az utánpótlás. Pecsételni az OKT bélyegzõvel kellett. Ezután irány fel a napsütötte Baradla-tetõ, ami aztán tényleg megfingatott. Nem elég a fülledt meleg, még azon a rohadt ördögszántotta, köves, bokatörõ mezõn vitt az út. Úgy éreztem, nem tudok eleget inni, de feleslegesen sem akartam terhelni a hátizsákot. Szerencsére már nem volt hátra sok, de Aggtelek után még jött egy bozótos, folyamatosan fel-le hullámzó, nehezen követhetõ rész, természetesen végig napsütésben. Újra elértük a kápolnát, ahol megittam a maradék vizemet, de innen már csak le kellett csorogni a célba. Mire autóba ültünk, az esõ is eleredt.