Lepke 25

Harminc éve volt az elsõ teljesítménytúra, amin részt vettem, ennek örömére idén végigjárom azokat a túrákat, amikre annak idején az elsõ években jártam. Ezek zömmel zalai túrák lesznek. Ezek közül pár már nem létezik, de amelyek még élnek, azokra megpróbálok idõt szakítani. Elsõ ilyen állomás a Lepke 25, ami a 90-es évek végén Vasas Nagy 8-as néven futott. Utoljára 15 éve voltunk itt, az volt az elsõ és egyetlen alkalom, hogy a hosszabb távon indultunk.

Most hárman utaztunk el Zsófival és kricharddal, de mivel már öregek vagyunk, a rövidebb távot választottuk. Valami furcsa gondolat miatt nem vittem magammal kabát, pedig 2 egész fok volt. Így krichard felöltõjét viseltem a reggeli hûvösben, amit a kocsijában tartott tartaléknak. Mivel a cucc krichard méreteihez volt optimalizálva, arra esélyem sem volt, hogy a cippzárját be tudjam húzni. Megígértem neki, hogy nem fújom bele az orromat, és ha izzad a fejem, akkor lehajtom a kapucniját. Márpedig az izzadás meg is kezdõdött felfelé a Keszthelyi-hegység déli oldalán. De valahogy jóval hamarabb elértük a Berzsenyi-kilátót, mit ahogy az emlékeimben él. Elég felhõs, párás idõt volt.

A hosszú emelkedõn ezzel túlestünk, innen már kisebb dombok és lejtõk tarkították az útvonalat, de a lepke alak északi részén egy terjedelmes síkság is volt. Azt is mondhatjuk, hogy innen már kvázi végig lejtõ van, de a kvázin elég erõs a hangsúly... A lepke közepén, a Büdöskúti pihenõnél volt kajáltatás, de odafelé csak annyira álltunk meg, hogy elvigyünk egy zsíros kenyeret, amit útközben ettünk meg. Elõtte én ellátogattam a Büdös-kúthoz, de nem találtam meg. Száraz volt minden arrafelé, és a kifolyót sem leltem meg. Érzésre jó tempóban haladtunk, mégis folyamatosan elõztek le a túrázók. Valaki többször is. A fennsík északnyugati peremén fakadó Szent Miklós-forrás sem mûködik. Csöpög csak a víz, meg sáros alatta a föld, de ez minden. Itt sem álltunk meg hosszabb idõre, csak pecsételtünk.

Ezzel el is értük a túra legészakibb pontját, vagy ha úgy tetszik a lepke bal szárnya csücskét. Dél felé kanyarodtunk, és elõbb a kutyatemetõ mellett haladtunk el, majd kisvártatva visszaértünk a Büdöskúti pihenõhöz. Közben krichard hóvirágot fotózott, Zsófi meg medvehagymát keresett. A pihenõnél kicsit hosszabb idõre álltunk meg zsíroskenyerezni. Aztán bezabálás után rögtön felszaladtunk a Pad-kõre, illetve Pad-kûre. Merthogy igazából ez az igazi neve. Itt ismét kilátóból nézegetés zajlott, illetve egy kis ücsörgés meg nápolyizabálás az emlékhely melletti padon. Szépen kisütött a nap, már nem is kellett krichard zakója. Pedig nemrég még be volt borulva, és elég kellemetlenül hideg volt a kezemnek, ha nem huzamosabb ideig nem volt a zsebemben.

Egy hegygerincen mentünk lefelé, amiben néha kisebb emelkedõket is belecsempésztek. Lassacskán egyre közelebb került a Balaton, majd átkelve a 71-es úton és a vasúton szinte karnyújtásnyira került. Itt felmentünk még a Szent Mihály-dombra, ahol a még otthon megpucolt pamelánkat tettük bele az arcunkba. Meg ránéztünk az órára, és akkor derült ki, hogy már csak 40 percünk van a szintidõbõl. Kicsit belesiettünk a végén a bicikliúton, és 15 perccel a szintidõ elõtt be is álltunk a sor végére a célban.

A téli kéktúrákon kicsit hozzászoktunk, hogy nincs szintidõ, pedig azért itt nem lehetett annyit andalogni. Menet közben nem vettük észre, hogy mennyit álltunk egy helyben, csak amikor utólag belegondoltunk. Emiatt jött ki csücskösen a szintidõ a végére.