Rax

Jó régen voltunk külföldön túrázni, de most itt volt az alkalom, hogy átugorjunk egy napra Ausztriába, ahol a Raxon tettünk egy kört. Legutóbb a Schneebergen voltunk, de az ottani kör túl húzósra sikeredett így utólag. Ezért egy könnyebbet néztünk most ki.

Ezúttal hátulról mentünk fel a csúcsra, a Stájerország felõli oldalról. Az Almgasthof Moassa nevû háztól indultunk, itt a térképünk jelölt parkolót. A ház privát parkolója mellett tényleg volt egy, amit mindenki használhat. Maga az út felsõ szakasza már nem aszfaltozott, de jó minõségû, simán fel lehet rajta menni normál autóval. Viszont sorompóval van lezárva, ami csak csütörtöktõl vasárnap estig van nyitva. Szerencsére mi beleestünk ebbe az idõszakba.

Kb. 1200 m magasan van a parkoló, a csúcs 2007, szóval gorombán 800 m szintet kell legyûrni, ami nem is olyan vészes. Akkor is elviselhetõ, ha mindezt 5 km-en belül kell végrehajtani. Ennek megfelelõen elindulás után rögtön emelkedni kezdtünk. Az út egy szépen ratrakolt tisztás szélén ment végig idõnként kõgörgetegeken kellett átmenni. Krichard végig élvezkedett, hogy milyen fasza a kilátás, kurva jó látni, hogy mennyit emelkedtünk, és ami a lényeg: nem olyan fel-le útvonalak vannak, mint nálunk, hanem végig emelkedik, és ez milyen rohadt fasza dolog.

Sütött a nap, és átkoztam magam, hogy miért hosszú nadrágban jöttem. Öklött rólam a víz. Nagyjából 300 m/h sebességgel emelkedtünk, ebben benne van az is, hogy egyszer hosszabb idõre megálltunk kajálni. Lassan beértünk a Rax platója alá, ahol már a sziklák uralták a tájat, majd 1800 m-en felértünk a fennsíkra. Varázsütésre vízszintessé vált a terep, az elõzõekhez képest száguldottunk. Ezzel a felhõalapot is elértük, innen lószart se láttunk a környékbõl. Ezt sejtettük elõre, úgyhogy jó sok képet csináltunk, amíg lehetett. Mér 200 m emelkedõ következett a csúcsig a füves-törpefenyõs platón, és ahogy mentünk felfelé, úgy csökkent a látástávolság is. A süllyedékekben még hófoltok is voltak. Itt már nem bánkódtam a hosszú nadrág miatt. Végül 1 órával hamarabb felértünk a csúcsra, mint ahogy az lent az eligazítótáblán ki volt írva, úgyhogy meg voltunk elégedve magunkkal. Járt a schokobananen, fõleg úgy, hogy a többiek nem szerették.

Elõször csak pár percet akartunk a csúcson maradni, de aztán ott is kajáltunk, meg megvártuk, hogy elmenjen a tömeg, és mi is fotózkodtunk. Lefelé másik irányba jöttünk, így ellenkezõ irányba, a Karl-Ludwig Haus irányába indultunk el. Reménykedtem, hogy a ház már kint lesz a felhõbõl, de nem így lett. A plató szélén álló kápolnát konkrétan 20 m-rõl vettük észre. El is felejtettem, hogy ott van, aztán csak pislogtam, hogy mi ez a bazi nagy szikla.

A zöld jelzésen akartunk lemenni, majd a plató alatt kvázi szintben vissza a parkolóhoz. A térképen három jelzett úttípust jelölnek: folytonos vonallal a kocsi- és szekérúton visz a jelzés, szaggatott vonal ösvényen, pöttyözött pedig sziklás terepen. Amin feljöttünk az pöttyözött volt, a fennsíkon szaggatott. Amin le akartunk menni, az szintén pöttyözött. Emellett a terepen lévõ eligazítótáblákon kék, piros és fekete pöttyökkel jelezték az út nehézségét. A fekete a legnehezebb (nur für geübt, only for experienced). Voltunk már ilyen úton, úgyhogy elindultunk. De aztán szerencsére visszafordultunk. Volt ugyan kábel kiépítve, de inkább visszafordultunk, mert Zsófi be volt szarva. Felfelé még rendben lett volna, de lefelé parásabb. Itt még mindig felhõben voltunk, nem is láttuk, hova kell lemenni. Igazából 600 m légvonalban lévõ távolságon 400 m szintet kellett volna ereszkedni.

Szóval visszamentünk a házhoz, és egy normalizált, szerpentines, ám kb. 4x hosszabb úton jutottunk el ugyanoda, de itt semmi nehézség nem volt, kivéve, hogy egy kígyó tekergett egy helyen az úton. Csak nagyon sokára értünk ki a felhõbõl, és akkor már nyoma sem volt a napsütésnek. Beborult az ég, de végre újra lehetett távolba látni. A végén volt még egy kis emelkedõ, és az utolsó 4 km-t már erõdben tettük meg, és viszonylag kultúrált idõben vissza is értünk a parkolóba.