Mittagskogel

18 év után mentünk újra a Mittagskogelre. Akkoriban sokat jártunk a Karavankákba mind osztrák, mind szlovén oldalról. Most is egy biciklis Wörthi-tó megkerülést követõen másztunk fel, csak egy kicsit más körülmények között. Akkor június volt, és még bõven havas volt a hegy teteje. A legfelsõ részen az utat sem láttuk, gyakorlatilag egyenesen, a kitaposott nyomokat követve jutottunk fel. Most augusztusban errõl szó sem volt, ahogy azt elõre sejtettük, az út szerpentinezve megy fel a hegyre. Kicsit magasabbra mentünk fel kocsival, mint régen. Akkor megálltunk lent a faluban, most elindultunk a kavicsos úton, és amikor elkezdett nagyon meredek lenni, és találtunk egy helyet, ahol le lehet parkolni, ott meg is álltunk. A hivatalos parkoló 1200 m magasan van, jó sok autó elfér ott, de hamar megtelik. Addig lehet felmenni autóval, sorompó állja el az utat. Mi 900 m-en az Illitsch Rauch nevezetû helyen álltunk meg.

A legendás 680-as számú turistaúton indultunk el, ami az elején az autóutat követi, majd bevág az erdõbe. Mi ezt csak a legfelsõ parkolónál tettük meg, onnantól kanyarogtunk egyre feljebb a fenyvesben, közben egy-egy helyen az utat is kereszteztük. Itt már nem volt forgalom, ez már a sorompó utáni része volt. Elég jó tempóban haladtunk felfelé, gyakorlatilag csak ivás- és fotószünetet tartottunk pár alkalommal 1-2 percre. Nagyobb lélegzetvételû pihenõ csak a Bertahütténél volt.

Itt már 1500 m felett voltunk, kajáltunk is. Zsófi sajnos elcseszte a cipõválasztást. Új cipõben jött, rosszul vette fel, elkezdte kidörzsölni a sarkát. Csak itt vette le a cipõt, de addigra ki is sebesedett. Bekötözte, jól megszorította a cipõjét, de még mindig nem volt tökéletes. Vencel volt újonc a társaságban, eddig a Muszalára jött velünk, de azt flip-flop papucsban és billás szatyorral is meg lehet mászni, ...mint az közismert. Feltéve, ha jó az idõ, és az ember felmegy a lanovkával. Itt azért jóval nagyobb szintkülönbséget kell leküzdeni, és helyenként az envájorment is veri alpájn.

Szabola figyelmeztette krichardot, hogy a hütte után ne akadjon ki, mert lejtõ is lesz. Szerencsére felkészült lelkileg, és nem akadt ki, amikor lementünk egy nyeregbe, majd jó hosszan szintben haladtunk, Itt már nem volt zárt erdõ, és egyre inkább a kis fák kezdtek elterjedni az út két oldalán. A hegy oldalában jártunk, de egyelõre nem volt durva az emelkedõ. Aztán jött a very alpine environment egy régen leszakadt hegyoldal képében. A növényzettel együtt a talaj is ment, csak apró kavics meg szikla maradt a helyén. De nem is ideiglenes patakmeder volt, amin könnyebb átkelni. Utólag csak azért volt parás, mert elõttünk egy pár parázott. Két botra támaszkodva simán át lehetett kelni. Zsófi viszont itt megállt, az õ tériszonyának ez sok volt, plusz a sarkát is érezte, és nem mert átjönni. Az igaz, hogy lenézni én sem mertem, inkább arra koncentráltam, hogy jó helyre szúrjam le a botokat. Meg persze úgy indultam el, hogy ne jöjjön mögöttem senki, aki rám vár. A régi képeket visszanézve ezt a helyet 18 éve hó fedte, és mi egyenesen átvágtunk rajta kissé felfelé tartva.

Ezt követõen még volt 1-2 ehhez hasonló átjáró, de azok már kevésbé voltak félelmetesek, egy helyen kábelekkel is biztosítva volt az út, de az inkább csak télen vagy fagyban volt hasznos. Lassan, de biztosan haladtunk felfelé, néhol lépcsõket is építettek, de ezek inkább arra szolgáltak, hogy a minimális talajt megtartsák. Egyes lépcsõket elég nehezen vettem én is, pedig elég hosszú lábam van. Valahogy rohadtul nem rémlett az út ezen része, ahol a törpefenyõk között kanyarogtunk felfelé.

1600-1700 m körül elváltunk, és mindenki a saját tempójában ment, ott pihent, ahol úgy érezte, hogy pihenni kell. Kricharddal elõre mentünk, szabola pedig Vencellel maradt. Kiértünk a kis fák közül, és itt már úgy éreztem, hogy simábban tudok haladni. Eddig sûrûbben jöttek a nagyobb lépcsõfokok, illetve szikladarabok, amik széttöredezték a lépéseket, innen valahogy ezek elmaradtak. Nekem az volt az érzésem, hogy seperc alatt felértünk a gerincre, ahol a szlovén-osztrák határ húzódik. Persze krichard elhúzott jóval elõbbre. 18 éve pont fordítva volt, akkor úgy éreztem a hóban baktatva, hogy soha a büdös életbe nem érünk fel.

De a gerinc még nem a csúcs, viszont innen már nem sok van hátra. Visszanéztünk, hogy szaboláék jönnek-e. Észrevettük, hogy kissé lejjebb pihennek, de jönnek felfelé. Ezért elindultunk felfelé. Láttunk egy keresztet, de az nem a csúcs, hanem egy kicsivel távolabb és lentebb lévõ szirten van. Maga a hegytetõ messzirõl úgy néz ki, mint egy vulkán. Persze nincs krátere, és nem is vulkanikus a hegység. Olyan, mintha a kúp teteje le lenne törve. Ezen a letört részen voltunk mi, és ezért nem volt már annyira meredek. A csúcskereszttõl pár méterre volt egy szlovén bélyegzõ is. Kb 15-20 perc múlva a többiek is megérkeztek.

Hosszabb pihenõ és csúcsfotó után indultunk is vissza. Egy ideig a tömeggel mentünk, majd elõrevonultunk kricharddal, aki persze szokás szerint aztán lerohant a hegyoldalon. Én azért siettem, hogy lehagyjam az utánam haladókat, és el tudjak menni a törpefenyõk közé pislantani. Meg utálom a lefele menetelt, minél elõbb vége van, annál jobb. A sietségnek 1,5 nappal késõbb lett meg az ára, amikor nem tudtam lejönni a lépcsõn. A hegyomlásos rész visszafelé kicsit gázosabb volt, mer ebbe az irányba lefelé kellett menni rajta. De azért csak átjutottam rajta.

Felfelé kb. 2, lefelé 1 óra volt az út a háztól a csúcs, Zsófi tehát ennyit várt ránk. Krichard érkezett meg elõször, majd én, és alig negyed óra múlva szaboláék vetõdtek be. Ismét egy hosszabb pihenõt tartottunk, ezúttal nem voltunk rászorulva a folyadékvásárlásra, mert elég vizet hoztunk magunkkal. Úgy döntöttünk, hogy amint elérjük a kocsiutat, azon kanyargunk végig. Így kicsit hosszabb lesz az út, de nem kell a gyökerek között botladoznunk, kevésbé fárasztó lesz az ereszkedés. A felsõ szakaszon még az erdei úton mentünk, mert ott nagyobbat kerül a kocsiút, de a keresztezõdésnél már elhagytuk a jelzett turistautat. Azzal, hogy feljebb álltunk meg 300 m szintet, összességében 3 km-t és kb. 1-1,5 órát spóroltunk a túrán.

Személy szerint én kicsit el voltam kenõdve a végén. Azt hittem könnyebben fog menni, mint 18 éve. Pedig akkor hóban mentünk, és emlékeim szerint kilóra nehezebb is voltam. Igaz, hogy most jóval gyorsabbak is voltunk, és nemcsak azért, mert magasabban álltunk meg.