Január legelején elmentünk Zalaszántó környékére kék- és egyéb túrákra. Gondoltuk, hogy legalább a kiskutya kiheveri a szilveszteri durrogtatást, eltereli a figyelmét az erdõ és a kirándulás. De valami nem stimmelt vele. Nem mert kirándulni. Elõrement pár métert, aztán megállt, megvárt minket, majd mögöttünk jött. És ez ismétlõdött kilométereken át. Persze, ha meghallott valamit a fa mellett, akkor rögtön odament, meg az õzek is felizgatták, de ezek a dolgok csak ideig-óráig terelték el a figyelmét.
Ottlétünk utolsó napján nem kéktúráztunk, hanem a Kovácsi-hegyen tettünk egy kört, aminek során kimentünk a hegy déli oldalán lévõ kilátópontra, majd a Bazaltutcához. A hegy maga nem túl magas, 350 m-nél kicsivel több, hosszan elnyúlik Zalaszántó és Vindornyaszõlõs között. Nyugati végében van a sztúpa, a keletin pedig egy nagy bazaltbánya. A Keszthelyi-hegységtõl eltérõen nem mészkõ, hanem bazalt építi fel.
Reggel tejködben indultunk kocsival, de annyira rossz volt a látás, hogy egyszercsak ott termett egy busz elõttünk. A faluban 30-cal mentem, de úgy éreztem, hogy száguldok. A sztúpa alatti parkolóban álltunk meg, ott már nem volt köd, szóval valami nagyon
vékony rétegben képzõdött. Viszont a kilátópontról faszán rá lehetett látni a tetejére.
A Bazaltutca egy rövid sziklafolyosó a turistaút két oldalán magasodó töredezett
bazaltoszlopokkal. Egy pár az évezredek-millók alatt összedõlt, ezeken kell lépkedni. Mellesleg Zala megye csodája, itt van egyedül bazalt a felszínen a vármegye jelenlegi határain belül. Mellette van a Vadány-lik, ami persze nem úgy keletkezett, mint egy mészkõhegységben. Ide is felmentünk, ez kvázi a bazaltoszlopok tetejével van egy magasságban.
Visszafelé levágtuk egy kicsit az utat, és egy rég felhagyott bánya tetejénél mentünk el, majd a hegytetõn is inkább a kicsit kanyargósabb dózerutat választottuk, nem a sáros örvényen mentünk vissza a parkolóba.