Laza kéktúrát szerettünk volna csinálni, és erre a Törökmezõ-Nagymaros szakaszra esett a választás. Éjjel esett, de mire elindultunk a túrán már javában sütött a nap, és kellemes hátoldali északi szél fújt.
Busszal mentünk fel Törökmezõre, a magálló kb. 1 km-re van a turistaháztól. Odáig be kellett gyalogolni a pecsétért. És ha már ott voltunk, le is ültünk reggelizni, amibõl egy macska is próbált kunyerálni. De más technikát választott, mint Vágány szokott. Csak ült a pad mellett, nem nézett úgy, mint aki soha nem evett, és ha most nem kap, akkor meghal.
Rövid kellemes erdei séta után jött az elkerülhetetlen emelkedõ, amikor is felmentünk Kövesmezõ magasságába. Ott lehetett fasza képeket csinálni a Magas-Börzsönyrõl és a Visegrádi-várról. Aztán az emelkedõ tovább fokozódott, fel kellett ugyanis menni a Julianus-kilátóhoz, a Dunakanyar ikonikus kilátójához. Miután a fent lévõ osztály lejött, mi is felmentünk. Zsófi persze nem, mert az a meredek csigalépcsõ tényleg nem az õ tériszonyának való. A hidegfrontnak köszönhetõen (csókoltatom a nyelvtannácikat - a szerk.) a látástávolság gorombán 160 km volt. Az egész
Mátra ott volt szinte karnyújtásnyira Ágasvárastul, Kékestetõstõl meg az egész Mátrabércestül. De a Karancs alvó oroszlánja is látszott mindenféle távcsõ nélkül. A Tátra csak azért nem, mert a Börzsöny eltakarta.
Ide mindig csak felfelé jöttem Nagymaros felõl, most ideje volt a visszafelé úton is menni. Kicsit aggódtam, mert a domboldalban az út elég szar tud lenni, ha sár van. Szerencsére a meredek oldalon lefolyt a víz, annyi meg nem esett, hogy eláztasson mindent. A kevésbé meredek, de már nem annyira oldalazó úton azért volt sár, de nem volt vészes, kerülhetõ volt.
Nagymaroson volt egy kis kavar a vágányzár miatt, de szerencsére bõven volt idõnk pecsételni, meg átérni a másik peronra. Krichardnak nagyon tetszett az
emeletes vonat, itthon most utazott elõször vele még ha csak egy megállót is.