Pico Ruivo

Ezt a túrát csináltuk meg utoljára, pedig igazából (nekem legalábbis) ez állt az elsõ helyen. Ennek oka, hogy a legtökéletesebb idõt céloztuk meg. Ez pedig a bizonytalanul felhõsebb idõszak utáni tutibbnak tûnõ tiszta idõjárás volt. A cél pedig a Pico Ruivo, a sziget legmagasabb pontja. Több úton fel lehet jönni ide: a legrövidebb kb. 300 m szinttel a Achada do Teixeira, ahol egy nagy parkoló is van; a leghosszabb Encumeada-ból, ami igazából egy nyereg a két hegyvidéki rész között; és van a Pico Areeiro, ahonnan mi indultunk. Persze lehet kombinálni is, de a legelsõ változat nem érhetõ el tömegközlekedéssel.

Igazából ez egy magashegyi túra volt, sziklás terepen, növényzet csak minimális volt, fák csak alig, azok is törpefenyõ méretûek. Ennek egyik oka a magasság, a másik, hogy sok helyen függõleges sziklafalak voltak, ezek oldalában vezetett a turistaút is. A sziget központi, hegyes részén voltunk, teli csipkézett sziklákkal, meredek hegyoldalakkal, össze-vissza kiálló sziklatornyokkal. De van egy másik magashegyi rész is, ami teljesen más, lévén hogy egy fennsík, onnan indultunk a Rabacal fedõnevû túránkon. Az kissé keletebbre fekszik, egy mély folyóvölgy választja el a két magashegyi részt egymástól.

A kiindulási helyen egy alsóbb parkolóban álltunk meg, innen még kb 100 m szintet kellett legyûrni a csúcsig, ahol van kajálda, ajándékbolt, teli parkoló, buszmegálló és a légierõ radarja. Ezért szerepel a Kõris-hegy, bár az nem katonai radar. Sokan csak azért jönnek ide fel, hogy megnézzék a napkeltét és a kilátást, nem túráznak, legfeljebb a nem messze lévõ Miradouro do Ninho da Manta nevû kilátópontig. Remek módon a GPS-t egész éjjelre bekapcsolva felejtettem, az elem elszállt, a pótelemek pedig Magyarországon maradtak az itthon használt hátizsákban, miután kiderült, hogy az nem wizzair-kompatibilis, és nem is fér be az olyan méretû bõröndbe. Szóval se track, se szintmetszet, pedig utóbbi igazán izgalmas lehetett volna...

Kicsit aggódtam, hogy Zsófi mit szól majd a túrához, mert elõzõ este kezdte a beparázást. Sok a szint, és ami a lényeg elég parás helyek is vannak az úton egy tériszonyosnak. Akkor azzal nyugtattam, hogy a Zalai-dombságról is lehet parás képeket készíteni.

Az Areeiro-ról lefelé indultunk el, és elkezdtük a végtelen lépcsõzést. Rögtön be is ütött Zsófinál a para, amikor egy keskeny gerinceskén vezetett át az út. Szerencsére mindkét oldalról volt korlát, azokat markolva és az utat nézve egy rövid megtorpanással átjutottunk. Kicsi emelkedõ jött a Ninho da Manta kilátóig, ahol tömeg volt, és a reggeli fények még nem voltak az igaziak a fotóhoz. Indultunk tovább nem monoton, de egyre keményebb lejtõnkön. Néha volt benne emelkedõ is, amik nem tartottak sokáig, de azért keményen kellett felfelé menni ott is. Még nem tudtuk, hogy ez volt igazából a bemelegítõ. Aztán az emelkedõk elkoptak, és kõkemény lépcsõzés következett szerpentinezve. Az út ezen részét kiépítették az itt található kövekbõl. Ez fõként lépcsõket jelentett. Sokat! Sõt, geci sokat. Talán 20x is meg lehetne mászni az Eifel-tornyot ennyi lépcsõn. Amikor már hosszú percek óta csak mentünk rajtuk lefelé, elkezdtem én is aggódni, hogy mi a franc lesz visszafelé? A legkellemetlenebb a fokok magassága volt, ami még nekem is gondot okozott néha.

Aztán végre valahára leértünk a lépcsõsor aljára (gondoltuk akkor), és nagyjából szintben haladtunk, miközben átmentünk a Pico do Gato alagúton. Itt fent nem voltak levadák, kicsivel alólunk indultak a vizek lefelé. Így az alagútban sem volt patak, igazából lövésem sincs, hogy miért csinálták. Lehet, hogy csak a turistaút kedvéért? Kijõve az alagútból megint lépcsõk, majd egy tábla, hogy jöttünk már 2,2 km-t. Ez igazából meglepett, mert kevesebbre gondoltam.

Itt ágazik el az út, a keleti ága felmegy a Pico das Torres hegyre, ez le van most zárva, tábla sincs, hogy merre kell menni, nehogy valaki arra menjen. A nyugati rész alagutakon keresztül vág át a hegyen, ezen mentünk mi. És következett egy nyugisabb 2 km, ahol nem voltak lépcsõk, nem volt szint, az alagutakból a sziklaoldalra értünk ki, ahol a szakadékos oldalon korlát volt végig. Az út tûrhetõ széles volt, két ember a legtöbb helyen itt elfér egymás mellett, néha kell csak megállni, és megvárni a szembe jövõt, ahol összébb szûkül az út.

Lementünk 1500 m-re, elértük utunk legmélyebb pontját, most fel kellett kapaszkodni újra 1800 fölé, és nem volt kétségünk, hogy milyen lesz ez az emelkedõ. Lépcsõk, természetesen. Emellett volt még 4 fémlétra, de szerencsére nem a meredekebb fajtából, és azon is volt korlát. Zsófi egy helyen tériszonyodott, amikor le tudott látni a lépcsõfokok között. Felfelé menet lehetett segíteni kicsit azzal, hogy a korlátot tartó fémoszlopokba kapaszkodik az ember, de ez annyira nem volt ajánlott. Sok helyen mozogtak, ez a korlát nem olyan volt, mint mondjuk a Tátrában vagy az Alpokban egy láncos útszakasz. Nem azért volt ott, hogy abba kapaszkodjanak az emberek.

Az utolsó létra után moderált lett az út. Kevésbé lett meredek, lépcsõk csak itt-ott voltak mutatóban, szép egyenletes tempóban lehetett haladni felfelé. Emiatt talán a túra ruivoi oldala könnyebb, mint az areeroi. Két helyen is megálltunk pihenni meg kajálni ezen a részen. Felértünk a fõgerincre, ahol összeérnek a turistautak, emiatt jóval forgalmasabb. A turistaháznál nem álltunk meg, hiszen már csak 500 m volt a csúcsig, ahova negyed 12-kor értünk fel.

Körbefotóztunk, ettem kekszikét, és jöttünk is vissza. Természetesen itt összegyûlt a tömeg, akik kivétel nélkül mind ide látogató turisták voltak. Az utat is megfestették, messzirõl látszódott, merre visz az utunk nekünk is a késõbbiekben. Lefelé megálltunk a háznál egy kólára, és mivel már dél volt be is kentünk magunkat napvédõ krémmel. Tûzött a nap, de alattunk felhõk úsztak, a tengert nem is igazán lehetett látni tõlünk. Északkeleti szél volt, ez a sziget északkeleti részére tolta rá a felhõket, a hegycsúcs is inkább errefelé volt. De 1300 m-nél csak egy-két foszlány úszott feljebb az ott még páradús és páfrányokkal borított völgyben, de feljebb gyorsan elpárolgtak. A másik oldalon a sziget belsejében nem voltak felhõk alacsonyabban se. Át lehetett látni a platóra, ahol forogtak a szélturbinák.

12:00 volt amikor már pár métert elindultunk lefelé, és annyi elõnyünk azért volt, hogy tudtuk mire számítsunk. Én 4-et, Zsófi 6 órát tippelt a visszaútra. Durvábbak felfelé a lépcsõk, el leszünk már fáradva, lehet, hogy a nap is kiszív majd addigra bennünket. Idefelé 2,5 óra volt az út.

Jött az elsõ lépcsõ lefelé, majd a vaslétra. Meglepõ módon gyorsan túl voltunk raja, semmi tériszony, semmi pihenõ. Igazából csak azért kellett megállni többször, mert sokan jöttek szembe, és idõnként inkább megálltunk a biztonság kedvéért. Az igazi tömeghez képest korábban indultunk, ezért az odafelé úton kevesebben jöttek szembe, mint most a visszafelé irányban.

Szerencsére a parás létra csak alulról felfelé volt parás, lefelé nem lehetett lelátni a fokok között. És mivel inkább hasonlított lépcsõre, gyorsan végig is száguldottunk rajta. Megint elértük a túra legalacsonyabb pontját, fel is lélegeztünk, hogy a térdszétbaszó, hosszú lefelé lépcsõzésnek vége, most egy nyugisabb rész következik, az alagutakkal és a szintúttal. Az alagutak padlója amúgy csurom víz volt. Sáros volt, sok helyen nagy pocsolyák sorakoztak. Oda kellett figyelni, mert a beázós cipõ be is tudott volna ázni, ha csak úgy beletoccsantunk volna.

Visszafelé úton nem is ettünk, inkább ittunk sokat. A végére elfogyott mind a 3 liter. És persze lélekben felkészültünk a hosszú lépcsõsorra, a bazimagas lépcsõfokokkal. Amúgy a csúcson volt egy olyan hamvába holt ötletem, hogy megszámolom a lépcsõket (fel+le), de a turistaházig az 500 m-en 440 lett, úgyhogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom, mert csak megõrülök a végére.

Szépen lassan elindultunk felfelé. Nem volt folyamatos lépcsõsor, hosszabb-rövidebb úgynevezett szünetek is voltak, ahol csak simán kellett a kövekbõl kirakott úton emelkedni. Ha kétszer kellett megállni egy lépcsõs részen, mert az esett jól, akkor annyiszor álltunk meg, akár 5-10 lépcsõ után is. Aztán valahogy csökkent a lépcsõk mérete, vagy megszoktam õket, és elõre mentem, és bevártam idõnként Zsófit. Az azért segített, hogy elérhetõ távolságban volt már a radar, és a kilátóponton is láttuk már az embereket. Itt hosszabban elidõztünk, és nekiindultunk az utolsó résznek. Itt volt ugyebár egy parás szakasz kétkezes korlátfogással, de az egész napos tériszonyos lépcsõk meg sziklaoldalak látványa után észre se vettük, hogy melyik volt az a rész. Csak elsõre tûnt szarnak még reggel.

Még egy utolsó utáni pihenõ következett, ahol kivételesen én is leültem. Ötödik napja sétálunk, és a mostani sziklás terep már nem tetszett annyira a talpamnak a félcipõben. A radarnál jött a meglepi, én is csak akkor néztem rá az órára, valahogy útközben ezt egyszer sem tettem meg. Két óra alatt visszaértünk. Ha hozzávesszük még, hogy le kell menni a parkolóba, az jön ki, hogy 1 órát rávertünk az itinerben írt menetidõre.

Az itt eltöltött öt túranap során nagy általánosságban azt lehetett elmondani, hogy baromi sokan kíváncsiak a szigetre, rengeteg a turista, Ezek között vannak kezdõk, idõsebbek és profibbak is. Ide inkább fiatalabbak jöttek, mivel mégis nehezebb a terep, mint végigmenni egy levada mellett kvázi szintben. Nemcsak a turistamennyiséghez képest, hanem abszolút értelemben is szemét alig van az út mellett, inkább csak kirántott papírzsepi, csokipapír, de ezek is elenyészõ mennyiségben. Eldobált palack, sörösdoboz még ott sincs, ahova nem kirándulni járnak, hanem csak feljönnek kocsival a kilátás végett. Ami viszont van a tömeg miatt, azok a pislõ- és kakilóhelyek a zsebkendõkkel. Ha van egy kis rész, ahol el lehet menni a bokrok mögé, ott garantált, hogy sokan el is mennek, mert amúgy az úton kevés ilyen hely van. Emiatt koncentráltan jelenik meg a végtermék. De hát ha menni kell, akkor nincs mese. Nekem is kellett, csak Zsófi képes 12 órán át visszatartani....