Morskie Oko

Tátrai tartózkodásunk legnehezebb túrája következett. Egyrészt ez volt a leghosszabb, másrészt meg rohadt meleg volt. A fõ cél a Morskie Oko, ami tengerszemet jelent, mert amúgy ez egy tengerszem, de magyar neve Halastó. Valahol mintha azt olvastam volna, hogy 60 m mély. Csak messze a Lysa Polana nevû helyen lehet megállni legközelebb a tóhoz, noha aszfaltozott út megy fel oda. A parkoló persze fizetõs, és nagyon gyorsan megtelik. Ekkor egy másik parkolóba irányítják a népet, ami persze jóval messzebb van. Ha az is akkor vagy így járás van, koniec wycieczki vagy egy még távolabbi magánparkolóba kell menni. Esetleg szlovák oldalon keresni helyet, mert amúgy itt van a lengyel-szlovák határ.

Ezek miatt már elõzõ nap megvettük a parkolójegyet, és jó korán odamentünk. A parkolótól aszfaltút megy fel, mint írtam volt, amin könnyebb azért gyalogolni, még akkor is ha emelkedik. A tóig 400 m-t a 8 km-en, szóval nem döglesztõ. Éppen ezért tömeg is van, most ráadásul szombat volt. Ha ezt valaki nem akar gyalogolni, akkor mehet a lovacskák által húzott kocsival is. Kora reggel még nem volt ezekre kereslet, sokan itt mennek fel Lengyelország legmagasabb pontjára, a Rysyre.

Mi nem mentünk el a tóig az aszfaltúton, hanem befordultunk a Roztoka-patak völgyébe. Hirtelen elkezdett meredek lenni az út, az aszfalthoz képest ez jelentõsen felvitte a pulzust. Aztán rövid pihenõs szakasz jött, sõt még lejtõ is volt. Majd beálltunk egy normál meredekségre az erdõben. Aztán eltûnt az erdõ, jött menetrendszerûen a törpefenyõs rész. Kb. 600 m-rel feljebb van egy rész, ahol kvázi síkság van, itt 5 tó alakult ki, ezért nevezik ezt Öt tó völgyének, vagy ha úgy tetszik Dolina Pieczu Stawów Polskich-nak. A zöld turistaút, amin mentünk, kihagyja a legelsõ tavat, ezért letértünk róla, és rögtön felmentünk hozzá. Gyanúsan lecsökkent a túrázók száma errefelé. Nem véletlenül. A zöld jelzésen továbbhaladva található a legnagyobb lengyel vízesés, a Siklawa. Ezt így kihagytuk.

A tó partján egy menedékház volt, körülötte sok-sok pihenõ túrázóval. Mi a tó partján, kvázi a strandon ültünk le kajálni egy kicsit. Ez volt az elsõ pihenõnk. A völgyben továbbhaladva még egy tó mellett elmentünk, de a 2. és a 3. között letértünk az útról. Jobbra fent a Sasok Útja ment a gerincen, a másik oldalon, amerre elindultunk egy nyeregbe kellett felmenni. Ez volt a Szpiglasowa Prelecz, illetve a mellette lévõ csúcs, a Szpiglasowa Wierch, ami a határon van.

Mintegy 300 m szint állt elõttünk, ami nem olyan vészes, de valahogy a meleg sok erõt elvitt. Félúton megálltunk kajálni, le is ültünk egy sziklára az út mellett. Elég faszán néztek ki a tavak alattunk, amibõl egyre többet láttunk, ahogy haladtunk egyre feljebb. Felfelé tekintve egyre nagyobb tömeget láttunk. Folyamatosan jöttek szembõl, és felfelé is mentek sokan velünk együtt. Aztán megálló, beálltunk a dugó végére. Az elõttünk lévõ láncos szakasz lelassította a népet, oda-vissza mentek az emberek a láncos részen, meg kellett várni egymást. De gyanúsan sokáig meg sem moccantunk. Volt valami hõbörgés feljebb, amolyan << mi a fasz van má'? >> jellegû kérdés. Gyerekek jöttek szembõl, rájuk vártunk, de kb. annyit mint vasárnap reggel egy külvárosi járatra. Pont délben a tûzõ napon, árnyék persze nuku. De nem ez volt a gáz, hanem a sok várakozás miatt Zsófi elkezdett gondolkodni. Hogy biztos kurva veszélyes arra menni, akkor lassú lesz, akkor miatta fognak várni, meg hõbörögni, meg mondani, hogy kurwa. Ezt eljátszotta párszor, sikerült beleverni az agyába, hogy le kell szarni.

Aztán szerencsére leszarta, simán felmentünk, igazából felfelé semmi gáz nem volt. Kivéve a legelsõ lánc, ami pont a legszarabb ponton szakadt ki a sziklából. Persze nem most, de azért az a pont hiányzott ott. Fent a nyeregben újra lepihentünk a nagy izgalmakra, és átadtuk magunkat az innen végig lefelé érzésnek. De kricharddal azért felmentünk az innen 70 m-re lévõ csúcsra is.

Ez a lejtõ már a Halastóhoz vezetett, de itt még nem pillantottuk meg. Elõször a felette lévõ tengerszemet láttuk meg, majd ahogy mentünk lejjebb, és egyre kijjebb a völgybõl, a Halastó is a szemünk elé került. Elég nehéz volt már menni, nekem a talpam fájt, ami azt jelenti, hogy a cipõm nem erre a terepre volt való. A sok kõ meg szikla, illetve aszfaltúthoz keményebb talpú kellett volna. Leérve a tóhoz megint leültünk a strandra kajálni. De alig találtunk helyet, szó szerint tömegnyomor volt. A lovaskocsik folyamatosan hordták fel és le az embereket. De gyalog is sokan mentek, most már inkább lefelé.

Mi is nekiveselkedtünk a 8 km aszfaltnak, de a sok könnyed gyaloglás megbosszulta magát. Volt két hely, ahol a turistaút levágta az út kanyarulatát, mi is azon mentünk. A sima aszfalt után jöttek megint a kõbõl kirakott utak. Fent nagy, lapos sziklák alkották az utat, amiket a helyükre raktak olyan stabilan, hogy ugrálni is lehetett egyikrõl a másikra. Itt lent már nem voltak olyan sziklák, de voltak a patak által lekerekített nagy kövek. Ezekbõl állt lejjebb az út, és hát a lekerekített köveken könnyebb rosszul lépni. Fõleg, ha fáradt az ember, és nem figyel oda. Zsófival meg is történt, és csúnyán odaverte a térdét. De én is majdnem elbaszódtam, amikor siettem oda hozzá. Szerencsére nagy baj nem történt, másnap is tudott még gyalogolni.