Hochschwab

Soproni szállásunktól kb. másfél órányi autóútra volt a túra helyszíne, így onnan egynapos túrának teljesen jó helyen volt. Seewiesen falu mellett álltunk meg, bementünk egy mezõgazdasági úton, amíg lehetett, és az út szélén álltunk meg, ahol a térképen jelölve volt a parkoló. Volt itt már jó pár autó, egyesek itt is éjszakáztak lakóautóban. Ez 1000 m-en volt, innen kellett felmenni majdnem 2300-ra.

Egy szélesebb völgyben voltunk, tõlünk északra húzódott a Hochschwab dolomitsziklája, aminek a teteje 2000 m felett volt már, szóval innen láttuk, hogy kb. milyen magasra fogunk majd felmenni. Olyan túraverzió is lett volna, hogy egybõl felmegyünk oda, és a gerincen megyünk végig, de az nehezebb lett volna, mi meg már öregek vagyunk az ilyesmihez. Elindultunk a széles úton a völgyben felfelé a tehenek között, és jó 3 km-en keresztül szinte alig emelkedtünk. Itt gyakorlatilag elértük a völgy végét, már csak a több irányból érkezõ szûk patakmeder volt, ami alul szaladt, mi elkezdtünk emelkedni a fenyvesben. 200 m emelkedõ után jött egy szusszanásnyi kevésbé meredek rész, ahol azt vettük észre, hogy még mindig ugyanazon két hegygerinc közötti völgyben vagyunk, mint induláskor, csak most egy kicsit jobban összehúzódott a tér.

Felértünk egy hágószerû helyre, ahonnan lementünk egy lyukba. Olyan volt, mint egy nagy töbör, de a legalján nem volt víznyelõ. Valami patakszerûség vagy a helye látszódott, de most nem volt benne víz. A legalsó ponton megálltunk kajálni egy fél órára. Eléggé tûzött a nap, amit egyre szarabbul bírok, ráadásul a sapkámat is elfelejtettem elrakni, krichard adott egy fejkendõt. Láttunk elõttünk egy házat jóval feljebb, abba az irányba mentünk, de a ház kitérõ lett volna, így oda nem mentünk el. Most már szerpentinezve emelkedtünk, és újabb 200 m-t gyûrtünk le viszonylag gyorsan.

Felértünk egy szélesebb útra, ami újra kevésbé volt meredek. Itt már egész közel volt egymáshoz a két hegygerinc, ez volt a völgy harmadik szintje. Eddig alig találkoztunk emberekkel, de ez az út már jóval forgalmasabb volt, de a Lengyel-Tátra tömegnyomorának csak a töredéke volt itt. És csend volt. Nem látszódott innen semmilyen település, sem fõút, augusztusra már az olvadó hóból keletkezett idõszakos vízesések is eltûntek (már ha voltak egyáltalán). És mindenhol a hófehér dolomittornyok, amerre csak nézett az ember. Itt pillantottuk meg a csúcsot is elõször, ahova utunk vezetett.

Még egy gyors pihenõt tartottunk, majd elindultunk felfelé az északi hegygerincre, ezen volt a Hochschwab legmagasabb pontja. De odáig még több, mint 500 m a szint, és én nagyon ki voltam itt merülve. Nem is értettem, mert a lengyeleknél nem éreztem ezt. De szép lassan azért sikerült felmenni a szerpentinezõ úton, 2000 m felett pedig már a meredekség is lanyhult. A kis fennsíkon kisebb-nagyobb lyukak voltak, mind teli olvadozó hóval. Utolértünk egy csapatot, és kisvártatva megérkeztünk a csúcs alatt lévõ házhoz.

Zsófi itt megállt, a maradék 100 m-t már csak ketten tettük meg. Volt egy kis tanácstalanság, mert másfelé mutatta a tábla az utat, másfelé mentek az emberek, és más volt a térképen. Végül a legegyenesebb úton mentünk fel. A csúcs nem zsákutca, sokan jöttek a másik irányból is. Csináltunk fent fotót magunkról, a környezõ hegyekrõl, de még az a tehénlegelõ is látszódott, ahol az elején keresztüljöttünk.

Lent megálltunk a háznál, ahol Zsófi várt, és krichard annyira élvezte a túrát, hogy meghívott kávéra meg kreuterszörpre mindenkit. Kicsit megkönnyebbültem, hogy sikerült feljutni, annak ellenére, hogy útközben nagyon ki voltam merülve. A nehezén túl vagyunk, de azért a lefelé út is fáradtságos lesz, ha nem is ennyire.

Egy helyen álltunk meg hosszabban kajálni, de nagyjából egészben lenyomtuk a visszafelé utat. A végén még leültünk a legelõ szélén egy padra, mert ott már nagyn szükség volt arra. Közben késõ délutáni zivatarfelhõk növekedtek a környezõ hegyek felett, egy dörgött is, de mi megúsztuk a zuhét.