Lillafüred kirándulás

Répáshuta után Lillafüred környékére mentünk, és itt kerestünk ládákat meg barlangokat. Felsõhámortól északra tettünk egy rövidke, de nagyon sûrû kört.

Elsõ állomás a Szeleta-barlang volt, ami csak pár azaz méter távolságra van, de addig jó nagy kerülõvel jó nagy szintet kellett legyûrni. Ez szó szerint bemelegítésnek volt nagyon jó, mert le is kellett venni a kabátokat. Idén is jó meleg volt az október vége. A barlangbámulással kipihentünk magunkat, majd egy kis visszamászás után laposabb rész következett, sõt a Felsõ Forrásvölgybe még lefelé is kellett menni. Itt már vigyázni kellett, mert sáros volt az út. Nem az a ragadós, cuppogós, hanem inkább a csúszós fajta. Két rövid kitérõt tettünk a Büdös-pesthez és a Kecske-lyukhoz. Zsófi és juhi elõbbihez nem jött el, annak ilyen talajállapotban trükkösebb a megközelítése. Amúgy semmi komoly, csak csúszós cipõben nem ajánlott.

A forrásvölgyön felfelé indultunk el, ahonnan a Flóra-forráshoz tettünk egy kitérõt. Ennek a foglalata tetszik nekem rohadtul. Egy rövid kajaszünet után visszamentünk a fõ jelzésre, és továbbhaladtunk felfelé a völgyben. A körbekerített Felsõ-forrás után hirtelen vége szakad a völgynek, és egy meredek, szuszogtatós emelkedõn kell felmenni. Felérve a tetõre a turistautak elágazásánál megint elmentem ládázni a Felsõ-forrási-barlanghoz, ami - számomra legalábbis - meglepetésszerûen nagy volt. Amikor mutattam a képeket, krichard le is baszott, hogy miért nem hívtam el. A turistaút másik oldalán az Eszter-forráshoz meg a Lilla-barlanghoz már eljött, egy víznyelõt meg is nézett jó gyorsan, ahogy nyeli az elõzõ forrás vizét.

A kitérõk után visszamentünk a többiekhez, és már visszafelé haladtunk Felsõhámor felé. Hosszan kellett egy gerincen menni, míg oda nem értünk a Zsófia-kilátóhoz. Zsófia nem jött fel a kilátóba a tériszony miatt, de Vágány sem mutatott nagy hajlandóságot. Igaz, mindig csak az elsõ emeletig szokott felmenni, de oda nagyon gyorsan, aztán ahogy lenéz a deszkák között, rájön, hogy ez így nem lesz jó. A kilátóból a Palotaszállóra van jó kilátás, és a Hámori-tó is részben látszik a szûk völgyben.

Leültünk a padokhoz, újra kajáltunk, ezzel is eltelt annyi idõ, mint két integrálás. Lefelé ugyanazon a meredeken kellett menni, mint amikor elindultunk reggel, csak most másik irányba. Itt már tömeg is volt, a jó idõ kicsábította a helyieket a kilátóhoz. Nem volt olyan korai az idõpont sem, mint amikor jöttünk fel, már dél is elmúlt.

Akkor még nem sejtettem, de ez volt Vágány utolsó túrája. Túlzás nélkül állíthatom, hogy több ezer kilométert tettünk meg együtt az elmúlt 11 évben. Két hónappal késõbb viszont már olyan helyen jár, ahova én nem tudtam elmenni vele... Jó utat kiskutyám!