Triglav

Igaz, hogy szállasdónk figyelmeztetett, hogy sok a hó, és pár napja fagyott is a hegyekben, de mivel elõzõ este nem esett, reggel verõfényes napsütés volt, ezért nekiindultunk a Triglavnak. Talán a lehetõ legkönnyebb útvonalat választottuk a Krma völgybõl felfelé a Planika házig, majd onnan a Mali Triglavon át a gerincen akartunk felmenni a csúcsra. Nem tudom, hogy a többiek hogy voltak vele, én nem igazán éltem bele magam, hogy délutánra a csúcson leszünk, minden a hóviszonyokon és az idõjáráson múlik. Abban biztos voltam, hogy erõnlétileg nem lesz gond, viszont ha megint felhõbe kerülünk, akkor nagy szopás is lehet.

Fél kilenckor indultunk a völgyben lévõ parkolóból, napsütésben. Eleinte nagy fenyvesben vezetett az út, a tisztásokról lehetett csak fotózni a körülöttünk lévõ 2000-es hegyeket, és azok csaknem függõleges sziklafalát. Már 1000 méteren voltak hófoltok, és ha belegondolunk, akkor ez még a Kékes alatt van. Viszont itt nagyon keskeny a völgy, alig süt be a nap, és hamar le tud menni a hõmérséklet. Egy óra gyaloglás után már törpefenyõk voltak, néhol lavina- vagy viharvert fákkal. Ahogy mentünk egyre fejebb, úgy látszódott egyre jobban, hogy egy tipikus U alakú gleccservölgyben megyünk felfelé. Többször megálltunk pihenni, de tudtuk tartani az óránkénti 300 méteres emelkedést.

1700-on értünk el egy kis házat, innen kezdett durvulni a terep. Eltûnt az ösvény, kevés volt a lábnyom, de a térkép alapján kinéztünk, hogy hol kell felmenni a gerincre. A hó alatt szerpentinezõ utat nem láttuk, toronyiránt mentünk. Az elsõ ember csinálta a többieknek a lépcsõket. Na, ha itt felhõ lett volna, biztos nem vágok nekik olyan bátran. De így nem is hezitáltam. Útközben azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy lefelé kicsit össze kell majd szedni a bátorságunkat itt. A lejtõ sok energiát kivett mindenkibõl, kis kajálás után indultunk tovább. Alig voltunk messzebb a háztól, mint 300 méter, de ez alatt 200 méterrel feljebb kerültünk. Az 1000 méteres szintkülönbség, ami eddig volt, a többieknek már rekord.

A 2020 méteren lévõ nyerget viszonylag könnyen elértünk. Juhi megette a maradék tojásos-almás zsírját, amit még otthon készített, hogy jól karban tudja tartani az izmait gyúrás nélkül is. Addig mi pihentünk és fáztunk az ácsorgásban. Innen még 400 méter szint van a Planika házig, mindez 600 méteren belül. Sejtettük, hogy megint lesz egy durva emelkedõ. De felfelé jövet nem nézett ki nagyon durvának, legfeljebb a legteteje, ahol szabola is kezdett aggódni a lefelé út miatt. Ez is hasonló, havas hegyoldal, mint az elõzõ, csak rövidebb volt annál. De ha már eddig felmentünk, akkor továbbmentünk a házig, ami most már tényleg kézzelfogható távolságba került. Be volt zárva, még nem kezdõdött el a szezon. Körülötte méteres hó, alig felettünk pár méterrel pedig a felhõalap. Nem valami bíztató kilátások, természetesen magából a Triglavból semmi sem látszódott, de még a Mali Triglav is felhõben volt. Viszont a felhõk alatt nagyon messze el lehetett látni, egészen az Adriáig. De láttam a neten olyan képeket is, ahol a Triglavot a Glocknerrõl fotózták.

Pár kósza lábnyom vezetett felfelé, de azt sem lehetett tudni, hogy az most melyik út, mivel vagy négyfelé vitt turistaút. A ház mellett összefújta a szél az amúgy is méteres havat, az útjelzõ tábkából is alig látszódott valami. Pár méter után inkább úgy döntöttünk, hogy hagyjuk a francba az egészet. Késõ is volt, 3 óra, és a felhõben a korlátot szorongatva nem lett volna valami felemelõ kapaszkodni. Csináltunk egy csoportképet a háznál, és visszaindultunk.

A felsõbb nehéz lejtõig nem volt gond. Edina nagyon tartott tõle, vele mentem, hogy el tudjam kapni mindjárt az elején, ha elesne, és elkezdene csúszni. Jégcsákányunk, hágóvasunk nem volt. Juhi nem szarozott, eiindult elõre, és már le is ért, mire mi nekiindultunk fent. Szépen lassan, a túrabotra támaszkodva, a sarkat mélyen a hóba vágva. Viszont Tamás nem figyelt, talán kicsit ellazulta a dolgot, és elcsúszott. Onnan viszont nem volt megállás a 45 fokos lejtõn. Szinte azonnal megfordult és fejjel lefelé csúszott kb 50 métert folyamatosan gyorsulva, pont neki egy sziklának. Kitette a kezét, ez fogta fel az ütést, el is törött a kézfejében pár csont. De ennek hála, megfordult, és már talppal elõre volt, és onnan már szelidült a lejtõ is. Szabola elindult, hogy elkapja, de nem érte el. De végül is nem is kellett, mert szépen lassan megállt még 50 méter csúszás után. A táskája, kabátja kiszakadt a csúszástól, a fejbõre is felrepedt, de az szerencsére nem volt komoly, mert hamar elállt a vérzés. Mi mintegy 100 méterrel feljebbrõl csak annyit láttunk, hogy felül, akkor kicsit megnyugodtunk. Viszont sokáig ülve maradt, juhi és szabola voltak ott mellette. Amikor felállt, még mindig jóval feljebb voltunk, juhi vezetgette. Persze nagyon megijedt, de nem szédült, nem volt hányingere, de azért nem lehetett tudni, végül is nagyon beverte a fejét.

És még hátra volt az alsó meredek szakasz. A sérülés miatt minden hófolttól tartott már, és persze a legmeredekebb részt mi sem vállaltuk már be. Edina is félt, inkább elmentünk ketten szabolával másik utat keresni. A térképen volt egy rész, ahova nem jelöltek sziklákat, és a szintvonalak is ritkábbak voltak. Sokat elvoltunk, majdnem egy órát, és nem találtunk másik, normális útvonalat lefelé. Vagy sziklafalak voltak, vagy áthatolhatatlan törpfenyõk. Ráadásul a sok fel-le mászkálástól és sietségtõl rohadtul el is fáradtuk. Úgy döntöttünk, hogy hívjuk a 112-t, megadtuk a GPS koordinátáinkat, és õk küldtek egy helikoptert.

Egy óra múlva odaértek, felhúzták Tamást és Edinát, a maradék öt ember pedig nekiveselkedett a lejtõnek. Most szabola kezdett el félni, de õt ismerem annyira, hogy biztos voltam benne, neki mer indulni, és pár lépés után jobban lesz. Az egy óra ácsorgás azért elég kellemetlen volt, teljesen átfáztunk. Csak a legfelsõ pár méter volt nehéz. Ahol mélyebb volt a hó, már könnyebb volt menni. Juhi ment elõl, mögötte krichard, majd Csilla és szabola. A legvégén én mentem, ha el kellene kapni szabolát. Simán leértünk az alsó házig, onnan még több, mint 3 km, és 800 méter szint volt lefelé, de ez már sima ügy volt. Közben kiderült, hogy milyen sérülései vannak Tamásnak, akkor megnyugodtunk, hogy semmi komoly, de majd Magyarországon meg kell operálni a kezét. Az is kiderült, hogy a légimentés Szlovéniában ingyenes.

És az is kiderült, hogy nagyon oda kell figyelni, és nem árt az óvatosság. Ha nagy hó van, akkor nyár elején is inkább 2000 méter alatt maradunk, vagy beszerzünk jégcsákányt. A történtek ellenére egyikünkben sincs olyan érzés, hogy soha többet nem megyünk a hegyekbe. Kár, hogy rohadt unalmas társaság vagyunk.

Ha babonás lennék azt mondanám, ez azért történt, mert fent a Palnika háznál szabola lekurvaanyázta a hegyet, de lehet, hogy arra is berágott, hogy a P és N mássalhangzókat, illetve az I és A magánhangzókat nem épp a neki tetszetõs kombinációban véstem bele a túrabotommal a hóba.