Muntanitz

A háromnapos túra második csúcsa volt a Muntanitz. A hegy a semmi közepén van, elég messze minden falutól. Kis fejtörést okozott, hogy milyen útvonalon menjünk fel, hogy ne legyen túl hosszú a túra, ne legyen nagyon nagy a szint, és lehetõleg a visszafelé tartó úton se legyen nagy emelkedõ. Így esett a választás arra a parkolóra, amely egy Glanz nevû falu mellett volt. A túra adatai fent láthatók, a szintbõl csupán kb. 120 m volt az, ami a visszaúton történt. Ez a falu egyébként Matrei in Osttirol város felett van 1500 m magasban. Egy szerpentines, végig erõsen emelkedõ, gyakorlatilag 1x1 sávos út megy fel a faluhoz. Nekünk, akik a síkságon élnek, szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen helyen emberek is élnek, sõt még falvakat is építenek.

Mára idõjárásilag jóval kedvezõbbek voltak a feltételek. Gerincesedett a geopotenciálmezõ, melegebb és szárazabb levegõ érkezett délnyugat felõl, ami jóval több fényképezési lehetõséget rejt magában. És jobb idõben a túrázás is jobban megy. Azért a biztonság kedvéért vittem esõkabátot.

A parkoló 1500 m magasan van, mire odaértünk alig volt ott hely. Ez a túra is hasonlóan kezdõtött, mint a tegnapi, Weibl-ös. Hirtelen emelkedett 1800 méterre, de addig majd megdöglöttem. Tûzött a nap, izzadtam, mint egy ló, az izzadság miatt a napszemüvegem állandóan bepárásodott. Az autóút kavircolt körbe-körbe, a turistaút, amin mi mentünk pedig levágta az útkanyarulatokat. Egy órát tartott, míg felértünk 1800-ra, ott voltak az utolsó házak. Kocsival ide már csak azok jöhettek fel, akiknek volt kulcsuk a kapuhoz, ami lejjebb lezárta az utat. Nekünk nem volt kulcsunk, ezért fel kellett szenvedni magunkat ide. Plusz nehézséget okozott, hogy a meleg miatt több vizet kellett magammal vinni, mert tegnap a szar idõben is simán elfogyott másfél liter. Most 3,5 litert vittem alapból. 1800 méteren volt egy forrás, ott rögtön le is cseréltem vízkészletemet. A forrásvíz jó hideg volt, és nagyon jó volt belõle inni. Olyan könnyûnek tûnt.



A forrás egy sétaút mellett volt, amely a hegyoldalban vezetett gyakorlatilag szintben Matrei város felett. Lélegzetelállító volt a panoráma, ahogy a völgyben kanyargott a patak és az út. Fent, a sétaút mellett pár helyen padok is álltak. Lassan 1950 m magasra értünk fel egy Edelweisswiese nevû helyre. Innen le kellett ereszkedni a Steiner Almhoz, ez 1914 mmagasan van egy patak mellett. Turistaház-szerûség ez, de a tulaj tehenekkel és lovakkal is foglalkozik. Feljebb a hegyoldalban birkákat is láttunk. A háztól egy völgyben mentünk felfelé, de még mindig nem volt kemény az emelkedõ. Viszont már látszódott a völgyet lezáró szikla, amelyen vízesések zúgtak alá. A szikla tetején a Sudetendeutche Hütte is látszódott, ahova mennünk kellett, és nem nézett ki valami bizalomgerjesztõnek az az emelkedõ. El sem tudtuk képzelni, hogy megy oda fel az út.

Juhi javasolta, hogy együnk a nagy emelkedõ elõtt, és talált is asztal alakú sziklát, ami elég nagy volt ahhoz, hogy mind a négyünk kényelmesen elférjünk rajta a kajájával együtt. A völgy vége felõl, illetve a keleti hegyoldal felõl rengeteg víz ömlött lefelé vízesések formájában, de a nyugati hegyoldalról csak száraz patakmedrek jöttek lefelé. Ott valószínûleg már minden hó elolvadt. Amúgy komoly, nagy mennyiségû hó sehol sem volt, legfeljebb hófoltok voltak, azok is csak 2400 m felett. A csúcsról láttunk egy fonnyadt kis gleccsert.



Pontosan 1 km-rel magasabbról indult a keményebb emelkedõ, mint a Kékes magassága, de addig keresztül kellett menni pár unatkozó tehénen. Két vízesés között szlalomozott a turistaút. 650 métert kellett felmenni a házig, továbbra is napsütésben. Fél óra menet után meg kellett állnom, megmostan a pofámat egy vízesésben, és ittam is belõle egy keveset. Viszonylag gyorsan haladtunk, 400 métert felfelé óránként. Juhi ment legelõl, szinte megállíthatatlanul, aztán krichard, majd én. Szabola kicsit lemaradt, õ kicsit tartott a túrától, és persze növényeket is fotózott. Elõször a túrák során sikerült havasi gyopárt is megörökíteni.

Ilyen sorrendben értünk fel a házhoz, 1 óra 40 perccel azután, hogy 650 méterrel lejjebb otthagytuk a teheneket. A ház 2600 m magasan van, elõtte ültünk le egy jó 20 percre pihenni, és zabálni. De csak csokit és kekszet ettünk. Egy csomó ember jött-ment arrafelé, ez turistautak csomóppontja. Sok csúcsra fel lehet innen menni, egyik a Muntanitz, ahonnan szintén sokan jöttek lefelé. Velünk együtt még páran elindultak arrafelé.

Nagyjából végigkövettük szemmel a bejárandó útvonalat. Egy gerincre kellett felmenni egy meredeken, majd a kevésbé durva gerincen továbbmenni egészen a csúcsig. Az elsõ 300 m volt itt is meredek, egy óra alatt sikerült ezt is legyûrni, Egyre nagyobb kiterjedésûek voltak a hófoltok, amikben elég gyorsan lehetett haladni. Sokat mentek már fel, és a kialakított lábnyomokban lehetett lépdelni. A völgyben finom homokon kellett átmenni, a térkép ide még gleccsert jelölt. Ennek már nyoma sem volt.



A gerincre felérve ***** fasza hegycsúcsok kerültek a szemünk elé a másik oldalon. Szabola aggódott a tériszonya miatt. Attól tartott, hogy a gerinc nem széles, és lefúj minket egy oldalszél a francba. De aztán megnyugodott, mikor õ is felért, és látta, hogy nincs semmi gáz. Biztonságosan lehetett haladni a sziklákon, amelyek stabilak voltak, és sok helyen a gyûrõdések is látszódtak bennük. Itt hónak nyoma sem volt, de feljebb is csak foltok voltak a gerincen. A gleccser mellett a völgyben viszont még sok piszkos hó olvadozott. Juhi már nagyon elõrement, nem is láttuk, mi hárman nagyjából együtt mentünk. A távolban megpillantottuk a csúcsot, és kicsit beszartunk, mert nagyon messzinek tûnt. Ráadásul volt pár olyan szakasz, ahol csak nehezen tudtunk elmenni a kövek és a szakadék között. Egy helyen hópárkányt is láttunk oldalról, de biztonságos távolságban elmentünk mellette.

Gyülekeztek a felhõk, szemben a Grossglockner felhõben volt már. Csak az alsó részét lehetett látni. Rajtunk is keresztülment pár felhõfoszlány, de szerencsére hosszabb idõre nem takartak be minket a fellegek. A juhi úgy látszik turbószart evett, vagy a fagyott túrós tészta miatt volt olyan gyors. Komolyra fordítva a szót, õneki ez a gyors tempó feküdt jobban, és ha lassabban ment volna, jobban elfáradt volna.

A túra kritikus szakasza következett. Ezt a térképen Kampl-nak írják, angol weboldalakon chimney-nek nevezik. Ez a Kleiner Muntanitz nevû kisebb csúcsról visz a Grosser Muntanitz-ra, illetve a két csúcs közti kis nyeregbe. A kis csúcs 3192 m magas. innen ezen a "kéményen" kellett leereszkedni, ami elég durvának néz ki, de van egy segítõ kábel, amibe lehet kapaszkodni. Gyakorlatilag függõleges a sziklafal, amin le kell menni, de sok helyen lépcsõszerûen vannak sziklák, simán lehet kapaszkodni beléjük, és a kábel is sokat segít. Soha az életben nem másztunk sziklát, nekem személy szerint nem is tetszik az a sport, de ennek ellenére simán megcsináltuk ezt a "csimnit". A túrabotot letettük, az zavart volna, krichardnak belefért a táskájába mindhármunké (juhi már rég átért a másik csúcsra). Aztán végül is krichard meggondolta magát, és inkább visszafordult a legdurvább rész elõtt, és azt mondta, hogy õ inkább a kis csúcson marad. Mi szabolával továbbmentünk, fõleg a kábel adott nagy biztonságot.

Csak pár méter volt necces, aztán a nyeregtõl gyakorlatilag autópálya vezetett a nagy csúcsig, amely kereken 3232 méter magas. Nekem ezzel megdõlt a magassági rekordom is. 16.15-re értünk fel, 7 óra alatt. Nem is akartunk sokat szarakodni, hogy még világosban visszaérjünk a kocsihoz. Atis egy órát várt ránk, addig elkezdett metrót építeni. Mivel krichard nem jött át, visszafelé a kis csúcson is csináltunk egy közös képet, hogy mindegyikünk rajta legyen. Egyébként a "csimnin" felfelé nekem nehezebb volt, mint lefelé.

Lefelé természetesen sokkal könnyebb volt. Legalábbis addig, amíg nem volt meredek a lejtõ. A gerinc simán ment, de még a gerinc és a 2600-on lévõ ház közötti meredekebb szakasz is könnyebb volt, mert itt a hófoltokon gyorsan és biztonságosabban lehetett haladni. Innen 600 elég kellemetlen métert kellett csökkenni addig a helyig, ahol délelõtt még a tehenek legeltek. A szerpentinen figyelni kellett a kövekre, a bárányokra, és nekem meg a juhinak lassan ment csak a lefelé haladás. Szabola és krichard gyorsabban mentek, õk még konzervet is akartak melegíteni. Én inkább kenyeret ettem, nem akartam még a konzervet is cipelni. Ugyanott ettünk, mint felfelé, az asztal alakú, lapos köveknél. De mire odaértem, a lejtõn szarrá ment a talpam, és ki is voltam tikkadva. Megint megmostam a pofám a vízesésben, de kicsit gázosabb volt, mert nehezebben álltam a vizes köveken. A sok lejtõ miatt kicsit remegett a lábam, de rohadt jó érzés volt a pofamosás.

A kajálós helytõl 4,5 km a cél, addig 40 m-t kell felfelé menni, addig a sétaútig, amirõl már a leírás elején is volt szó. Ezen kívül még négy legelészõ lovon kellett átverekedni magunkat, amit krichard szívott meg, mert egy lovacska rászállt. Megharapta a kezét, de a hátizsákjára akasztott kamásli is tetszett neki. Csak nagy nehezen tudta lerázni a musztángot, de aztán már nem volt, ami megállítson minket. A forrásnál ismét feltöltöttük a vízkészletünket. Nekem pont elég volt az a 3,5 liter, amit hoztam. Furcsa, de a túra legnehezebb része az utolsó kilométer volt a meredek lejtõvel, amin lefelé is rohadtul megizzadtam, és a talpam is nagyon megsínylette azt az utolsó lejtõt.

Kilenc órára értünk vissza a kocsihoz, kezdett sötétedni. Mindenki kiterült a parkolóban, és tépte le magáról a cipõt. Természetesen egyikünknek sem száradt ki a tegnapi esõ óta, és a nedves bakancsban mentünk ma. Nekem egy vízhólyagom lett a sarkamon, krichardnak kettõ a lábfején. De inkább fizikailag voltunk elfáradva, és már ott eldöntöttük, hogy a harmadik háromezres csúcsot kihagyjuk a következõ nap. Egyébként a harmadik nap még a Lienz-i várhoz tartó sétaúton is nagyon nehezünkre esett felmenni. De legalább megtudtuk, hogy ott is van egy forrás.