Bajánsenye-Szentgyörgyvölgy

Még augusztusban pattant ki belõlem a szikra, hogy el kéne menni két (Körmend - Zalalövõ - Bajánsenye,Rédics - Zalaegerszeg) megszüntetésre ítélt vasútvonalra Bzmot-ozni, és ha már ott vagyunk a DDK-ból is megcsinálhatunk egy szakaszt. Sajnos arrafelé sem a vonat-, sem a buszközlekedés nem teszi lehetõvé azt, hogy akkor menjünk, amikor kedvünk tartja, csak elég hülye idõpontban tudtunk indulni. 2.40-kor keltünk, de magán a gyalogtúrán 8.15-kor indultunk el. Szentgyörgyvölgyön így is az utolsó buszt értük el Lentibe, ami délután negyed négykor indult. Amúgy bejött a számításom, amikor azt gondoltam, hogy juhi egybõl rácuppan a tervre (õ szereti az extrém dolgokat, ha azt mondtam volna neki, hogy még egy leszbikus futóversenyen is elindulunk Zalaegerszegen, akkor bele is halt volna a gyönyörûségbe). Viszont krichardon meglepõdtem, amikor azt mondta, õ is jönne, bár borítékolni lehetett, hogy elsõ olvasatra totál baromságnak tartja az ötletet. személyes sértésnek veszi ugyanis, ha 7 óra elõtt kell kelnie.

#IMG#right#2#Úton#ilEND#Még nyolckor is komor, ködös idõ volt. Bajánsenyén egy lélekkel sem találkoztunk, igaz nem sokat mentünk lakott részen. Két autó viszont elhaladt mellettünk. A kéktúrás igazoló füzetünkben még más útvonal van jelölve, amikor vettük, még nem jött erre a DDK. Hivatalosan nincs itt bélyegzõhely, nekünk mégis kellett volna, mivel innen indultunk. Kocsmát nem volt kedvünk keresgélni a bazi nagy ködben, így maradt a fénykép az állomás feliratával. Amúgy jellemzõ errefelé a falvakra, hogy sok apró település összeolvadásával keletkeztek, és hogy nagyon "hosszúak". Bajánsenye is vagy hat kisebb településbõl áll össze.

Kiérve a faluból átmentünk a Kerka hídján , ahol egy kis vízesésszerû valami is volt. Felmásztunk egy dombtetõre 270 méter magasra. Nem volt kemény a kaptató, viszont nagyon szép erdõben mentünk. Mintha valamelyik hegységben járnánk legalább 800 méter magasban. Hiába, erre jóval több esõ esik, mint az ország középsõ vidékén. Látszódott, hogy nem túl vastag a ködtakaró, már ennyi emelkedés is elég volt, hogy átsüssön a nap a ködön, és már árnyékok is látszódtak. A dombtetõn már messzirõl láttunk egy nagy lángot, ami egy erdei házikó mellett égett. A láng tulajdonosa megkínált minket pálinkával, krichard kivételével mindenki ivott, juhi kettõt is. Malacsütésre készült a tûz, ahhoz kellett a parázs. Italozás után Atis majdnem megkóstolt egy mérgezõ bogyót, de mi rábeszéltük, hogy nem kéne. Útközben mindenfélét fotóztak Natasával azzal a jelszóval, hogy szabolának megígérte, hogy csinál képeket növényekrõl. Csinált is pár remek képet pár gombáról. Én meg paráztam, hogy nem fogjuk a célban elérni a buszt. Még minden csurom víz volt a köd miatt, a pókhálók is szépen látszódtak. Nem is gondolná az ember, hogy ennyi pókháló van a fákon, vagy a bokrokon. Nem mindegyik szép szabályos, sõt a legtöbb olyan kusza, ami inkább a tujákon, vagy a bokrokon van. Lefelé menet ismét elment a nap, mivel ugye sûrûbb ködréteg volt felettünk.

#IMG#right#6#Gémeskút#ilEND#Kercaszomor is õrségi falu, ez is hosszú. Itt kicsit átfestették az útvonalat a DDK atlaszhoz képest, kb. 1,5 km-rel mentünk többet. Itt már találkoztunk emberekkel, meg is kérdezték nem tévedtünk-e el. Mi azt válaszoltuk, hogy talán nem. Szép, nyugodt kis falunak tûnt Kercaszomor, pláne ilyen hülye idõjárásban. Lefényképeztünk egy analóg kutat, majd ismét bevágtuk magunkat egy erdõbe, de csak azután, hogy a Kerca patak gázlóján átkeltünk. Fenyvesben haladtunk felfelé, de ismét 300 méter alatt maradtunk. Menet közben kajáltunk, ki-ki akkor, amikor megéhezett. A jelzések kitûnõek voltak, gyakorlatilag sehol sem kellett keresgélni õket, esélyünk sem volt az eltévedésre. Az emelkedõ végén kiértünk az erdõbõl, és egy levágott szántóföldi úton át beballagtunk Magyarszombatfára, ahol a presszóban pecsételtünk. Itt egyik pillanatról a másikra feloszlott a köd, és kisütött a nap. Eddig fáztam rövidnadrágban, de most már kifejezetten melegem lett. Atis is nekivetkõzött, õ is rövidnadrágra váltott.

#IMG#right#11#A kilátó árnyéka#ilEND#A DDK kis vargabetút ir le, felmegy a szlovén hatrához nem messze lévõ Ritási-dombra, mert ott van egy kilátónak is nevezhetõ geodéziai torony. Ez volt túránk legmagasabb pontja. Addig is elég para helyen kellett menni. Letérve az aszfaltos útról rögtön szembetalálkoztunk 4 kereszttel, 36 szemmel, és 4 hálóval. Lehetett hallani, ahogy a hálók gazdái csattogtatták a fogukat, nem ettek még dendeócsés túrázókat. Atis bátor volt, átverekedte magát, és megcsinálta nekünk az utat. Sajnos nem ugrált, így én kaptam a hálókból egy kicsit. A domb tetején van a kilátó, ami elég magas:7 lépcsõsor visz fel a tetejére. Tériszonyosoknak nem ajánlott a hely. Csináltam pár panorámaképet, de igazából nem volt sok látnivaló. Az õrségi táj - bár nem jártam arra túl sokat - sokkal élvezetesebbnek tûnt közelrõl. Fentrõl nem látszódtak a házak és az erdei utak.

Ôrségi látkép|300|spEND##SCROLLPANORAMA|right|41|Ôrségi látkép

Itt már biztos volt, hogy bõven odaérünk majd a célba, és elérjük a buszt. De azért nem szórakoztunk. Utunk nagy része egy domboldalban haladt Magyarszombatfa falu felett. Pár helyen szüreteltek éppen. A dombról Gödörházánál értünk le, régen itt bélyegzõhely volt, most ezt rakták át Magyarszombatfára. Rövid kismacskasimogatást követõen folytattuk utunkat a domboldalban, de már kcsit alacsonyabban. Mintha Ausztriában jártunk volna: szép házak voltak errefelé, rendben tartott kertekkel, kerítés alig volt pár helyen, az is inkább a lakott településen, ahol sûrûbben vannak a házak. A következõ faluban, Veleméren is, ha nem is volt felújítva a ház, de akkor is rendben volt tartva a kert, és maga a házakban is volt valami plusz. Nemcsak a megszokott egyenházak voltak. Tököm tudja ezt normálisan megfogalmazni. Velemér határában az Árpádkori templomot csak kívülrõl fényképeztük le, bemenni nem akartunk.

Már csak egy emelkedõt kellett meghágnunk, közben kricharddal megbeszéltük, hogy hogyan kellene megcsinálni a saját teljesítménytúránkat. Natasa és Atis most is pár méterrel hátrébb jött, mint ezen a túrán általában. Az elágazásokban megvártuk õket. Amikor beértünk Szentgyörgyvölgyre, még több, mint egy óránk maradt. A buszmegálló a falu másik végében volt, és mondani sem kell, ez is egy hosszú falu. Natasa és juhi betértek egy fazekasmûhelybe, és vettek egy kis szuvenírt. A fazekasnál még pálinkát is ittam, Atis persze kettõt. Mi a kricharddal kint vártunk addig egy fa árnyékában. A Vitéz kocsmában pecsételtünk, ittunk, juhi elbeszélgetett a helyiekkel. Volt ott egy lábatlan ember tolókocsiban, Atis szerint elég kellemetlen volt beszélni vele, arról, hogy mi 20 km-t gyalogoltunk ma. De õt nem zavarta a dolog, meg is említette, hogy ez semmi. Mire Atis: "Lehet, hogy neked semmi, de mi azért elfáradtunk." Vazzeg! Rutinos kocsmalátogató lehetett, a tolókocsin volt kialakítva pohártartó is. De egyáltalán nem volt benyomva, nem alkoholista arc volt.

Ez volt a DDK + Bzmot túra második szakasza, ami az elõzetes beharangozásnak megfeleõen ûberf@szára sikeredett. Legalábbis a saját, szubjektív megítélésem szerint, a többiek véleményét nem tudhatom. Idén ez volt a legjobb túrám, mind hangulatilag, mind látványilag. Még a 2.40-es kelés ellenére is. Lentibe 45 percet buszoztunk. Hiába voltam álmos, ezeken a buszokon nem tudok aludni. Az elalvás pillanata után pár másodperccel mindig arra ébredtem, hogy kezdek ledõlni az ülésrõl.