Börzsönyi kirándulás

Ismét a Börzsönybe mentünk, a múltkor kihagyott két csúcsot szerettük volna megcsinálni. A juhit is rá tudtuk venni - azaz ráripakodtunk: Vázz!, és mivel mi már félszavakból is megértjük egymást, egybõl tudta mire gondolunk -, hogy jöjjön el velünk, így hárman indultunk útnak Drégelypalánkról.

A kirándulás nem ígérkezett nehéznek, csak két alacsonyabb csúcsot kellett meghódítanunk a hegység északkeleti részén. És ha már itt vagyunk akkor a drégelyi várat sem hagyhatjuk ki. Utunk elsõ szakasza a romokhoz vezetett, amelyek egy vulkáni kúp tetején találhatóak 444 méteres magasságban. Útközben megmértük a Schaffer kutat is:). Az idõ kellemes volt, bár a reggeli napsütésnek már nyomát sem láttuk, de ennek ellenére nem fagytunk meg a hidegben és a szél sem fújt.

Elég meredek út kapaszkodik fel a romokhoz, ahol anno Szondy és társai oly hõsiesen küzdöttek a törökkel. A várat felújítják, elég sok, nemrégiben kijavított falat láttunk. Amikor az ember elnéz kelet felé, egybõl rájön miért is ide kellett ezt a várat építeni: a kilátás nagyszerû kelet-északkelet felé az Ipoly völgyére. Megtaláltuk a táblát, amit a várkapitány és katonái emlékére állítottak, majd írtunk a vendégkönyvbe,és továbbindultunk a Kõkapu irányába.

Nem kellett nagyon sok szintet leküzdenünk, a börzsönyi kék sáv ezen a szakaszon nagyjából szintben megy, így nem köptük ki a tüdönket a csúcs felé tartó szakaszon. A Sárkány törésnél jártunk mikor a krichard felvetette hogy ha lehet ne menjünk el Kenyába. Nem tudom miért mondta pont Kenyát, mivel szerencsére még nem tévedtünk el, így Kenya is eléggé messze állt tõlünk; bár lehet hogy a Ricsi már azt gondolta, hogy jobb lenne Kenyában sétálni, mint mondjuk Tanzániában.

Felértünk a csúcsra, majd döntöttünk. Elvileg nem akartunk végigmenni a kéken, hanem arra gondoltunk, hogy levágunk a Nagy-völgybe és elindulunk visszafelé. De aztán úgy határoztunk, hogy miért ne mehetnénk körbe? Idõnk van, nem siettett senki, így továbbindultunk a kék sávon. Ekkor kezdett el esni az esõ, ráadásul a hatalmas sár is megnehezítette az elõrejutást. És ez egészen így tartott, amíg végre el nem tértünk a zöld sávra. Innen hamar lejutottunk a völgybe. Valahogy nem a legszerencsésebb ha a turistautat az erdei tankok és egyéb orbitálisan otromba gépek által használt utakon vezetik, illetve ha ezek az erdõroncsoló monstrumok a turistautakon közlekednek:(

Az esõ egy cseppet sem hagyott alább, sõt egyre intenzívebben esett. A völgyben találtunk egy esõbeállót, az esô ellen behúzódtunk ide és ettünk-ittunk, majd kényszerûen de tovább kellett indulnunk. A Nagy-völgyben szerencsére aszfaltozott úton haladhattunk, ami eléggé megkönnyítette a járást ilyen idõben, az eddig saras terep után. Siettünk is hiszen rohadtul elegünk volt az esõbõl, de azért útközben az Oszlopó forrást - amelynek aprócska medencéjében gõték tanyáztak - és a Betyár forrást azért megnéztük. A völgyben rengeteg hóvirágot láttunk: a talaj néhol fehérlett a sok virágtól.

Nemsokára elértük az -elvileg- régi vasút nyomvonalán haladó zöld sávot és elindultunk a Karajsó felé. Kicsit nehezen találtunk rá a jó utra de azért csak megtaláltuk. Az esõ alábbhagyott, majd végül teljesen elállt. Hamar elértük a Karajsó lábánal található Pénzásás nevû helyet. Innen fel kellett kapaszkodnunk a Karajsóra, mert ez a csúcs is szerepel a felkeresendõ hegyek listájában. Meredek, bozótos, vadcsapásos úton aránylag elég hamar felértünk a gerincre. Már jártak elõttünk itt mások is; a lábnyomok néhol élesen kirajzolódtak a vadak által használt kis ösvény felúrt talajában.

Innen már csak le kellett ereszkednünk a kék sávig ,majd meneteltünk egészen a várromig, és onnan vissza a kocsiig.