Csepel 50

Ha már itt van a közelemben egy túra, ami ráadásul az egyetlen a Csepel-szigeten, akkor már csakazértis elmegyek. Szerencsére eljött velem krichard is, mert így utólag visszagondolva beleõrültem volna.

December lévén már rövidek a nappalok, és mivel 12 óra a szintidõ, ezért elég nagy valószínûséggel nem ússzuk meg sötétben sétálás nélkül. Még akkor sem, ha szint gyakorlatilag nincs, és ugye mi nem futók vagyunk. Eddig talán csak kétszer sikerült 10 óra alatt megjárni 50 km-t, de ha most itt is sikerült volna, akkor is kicsúsztunk volna a világosból. A lámpákat természetesen otthon hagytuk. Szerencsére nem kellettek. Induláskor kezdett derengeni, a GPS is segített követni a turistajelzéseket. Merthogy azok is voltak. A kevés fa miatt kevés helyre lehetett felfesteni, de ahova lehetett, ott azért követhetõ volt. Szalagozás is segítette az utat.

Gyorsan kiértünk Szigethalomból, havas volt a föld, az út még jeges. A reggeli félhomályban színeket sem lehetett látni. Egész jól haladtunk, gyorsan odértünk a parkerdõhöz, ahonnan rögtön indultunk is tovább. Össze-vissza kanyarogtunk, nem is tudtam melyik irányba megyünk. Csak amikor megnéztem a GPS-t, akkor láttam, hogy az eddigi utunkkal "párhi" (értsd: párhuzamos) úton haladunk visszafelé, a rajt irányába. Ezt az itiner is megerõsítette, tudniillik vissza kell menni a rajthoz, és elindulni a másik irányba. Szabola biztos kiakadt volna ezen. Elég idiotosztikus alakja lett így a túrának, pedig ez még csak a kezdet volt!

A második pont a (nagy) Duna mellett volt, közel a tököli révhez. Alig két óra kellett, hogy megtegyük ezt a 11 km-t. Itt már kezdtem éhes lenni, de megállni nem akartam, így menet közben ettem, akárcsak krichard. Dél felé haladtunk, elmentünk a "börti" (é: börtön), és a "fehifeldi" (é: fehérjefeldolgozó) mellett, és csak reménykedtünk, hogy nem sokat fogunk az "aszfiúton" (é: aszfaltút) menni. De tévedtünk. Végtelen egyenes út a gát tetején, néha egy kis kanyarral. Az út ráadásul keskeny, és sok volt a túrázó, az autósok örültek gondolom. Tõlünk bal felé a Duna másik oldalán három oláh nagy torony: a százhalombattai erõmû; kicsit délebbre sok fényes és vékonyabb torony: az meg az "olifini" (é: olajfinomító). Abból az irányból folyamatos zaj jött, nem túl hangosan, de gondolom közelebbrõl azért idegesítõ lehet. Az itiner szerint egy villanyoszlop alatt lesz a következõ pont, ami a "fehifeldi"-tõl már látszik. Hát valamit lehetett sejteni a délelõtti párában valahol ótvar messze. Késõbb kiderült, hogy jól sejtettük, nem ússzuk meg ezt a túrát rohadt sok "aszfi" nélkül. Krichard rohadtul unta, szerencsére talált magának egy benzin-. vagy kõolajvezetéket, ez kicsit feldobta a napját. Ha elbírta volna, biztos elhozta volna, hogy játszon vele túra közben.

Végre-valahára elértük az oszlopot, ahol csokival vártak. Csak annyira álltunk meg, hogy igyak rá egy kis fülzsírízû teát. Szerencsére nem olvastuk el elõre az útleirást, mert krichard most helyben feladta volna. Szóval az aszfalton tovább, majd amikor a mûút letér a gátról, mi a gáton megyünk tovább. Ami mondjuk annyiban jobb, hogy nem töri a talpat, de ugyanolyan unalmas. Közben kisütött a nap, és felmelegedett a levegõ is. Elkezdett olvadni a hó. Szerencsére nem volt nagy hó, épp hogy csak lepel, vagy 1-2 cm. Vászoncipõben jöttem ugyanis, de nem ázott át. Lényegében ezen a gáton kellett haladni még majdnem 10 km-t, csak a szigetújfalui strandhoz kellett lemenni róla. Itt hot-dogot adtak teával. Ez rohadt jól esett, a tea is pont olyan édes volt, ahogy én szeretem. Félúton voltunk, de "krichi" (é: krichard) már qrvára unta a sok gátazást, pedig még volt hátra pár "kili" (é: km) rajta. Félúton voltunk és 5 órája jövünk. Ha tudunk így menni tovább, akkor még 10 óra alatt is meglehet a túra. De krichard lelassult, és mondta, hogy õ nem fog tudni ennél gyorsabban menni. Fájt a térde, azt mondja a hideg miatt.

Messze elhagytuk már Szigetújfalut, délre tartottunk továbbra is. A gát mellett vezetett út is, arra lementünk. Talán lélektanilag jobb, ha közvetlenül a fák mellett megyünk, nem fent a gáton. Amint befordult az út az erdõbe máris jobb lett a kedvem. Végre valami változatosabb. De sajnos nem tartott sokáig, mert a következõ ellenõrzõ pontnál vissza kellett fordulnunk Szigetújfalu felé, méghozzá a mûúton. Nemrég ezen poénkodtunk, hogy biztos majd megint az aszfalton kell visszamenni, ami párhuzamosan fut a gáttal, attól pár száz méterre. Sajna bejött. Viszont az erdészháznál lévõ ponton energiaitalt adtak. Ilyen sem volt még egyik túrán sem, de már kezdtem érteni, miért volt 900 Ft a nevezési díj.

Ez a túra az aligvárás jegyében telik el, eddig alig vártuk, hogy elérjük a strandot, utána az erdészházat, aztán újra Szigetújfalut, majd késõbb a HÉV síneket, és így tovább. A végsõ dolog a meleg fürdõ és a vacsora volt. Az a rohadt a télben, hogy még csak 2 óra, nyáron ilyenkor még a maximum sem áll be, most meg szinte már alkonyodik. Így délutánra már felolvadt minden, a házakról csöpögött a hólé, a földesút pedig sártengerré változott. Szerencsére nem volt nagyon durva, de azért nem tudunk olyan gyorsan haladni. Krichard már érezhetõen lassult, meg kellett várnom többször is. Nem fizikai fájdalma volt, bár a térdére panaszkodott, hanem a kevés alvás miatt érezte szarul magát. Az energiaital semmit sem segített. Igaz, én sem éreztem semmi hatását magamon.

Elhatároztuk, hogy a szigetcsépi hévállomáson leülünk kicsit. Természetesen alig vártuk ezt is. Krichard annyira megörült, amikor meglátta a bejárati jelzõt, hogy hozzámvágott fél köbméter havat, ami azért volt jó, mert rájöttem, hogy a nadrágom nem igazán vízhatlan. Szóval leültünk, még utoljára ettünk egyet, aztán alig tudtunk felállni. Krichardnak ugye már fájt a térde, most felállva én is éreztem a térdem. Lassan elindultunk, és elkezdtünk visszaszámolni. Egy óra múlva lemegy a nap, másfél-két óra múlva sötét lesz, és 14 km van hátra. Kicsit megembereltük magunkat, és ahol lehetett, gyorsan mentünk. Ez csak az aszfaltútra korlátozódott, mert a földesút nagyon sáros volt, nem akart újra fagyni.

A Kis-Duna mentén mentünk észak felé, keresztbe mentünk tehát a szigeten. A Dunaparton végig horgásztanyák, üdülõk sorakoztak. Változatosabb volt már a táj, de már mindketten el voltunk fáradva. Most a következõ pontot, a Díszkutat vártuk alig. Közben lement a nap, és lassan besötétedett. A vártnál korábban, negyed ötre értünk a kúthoz, ami egy játszótéren volt. Itt "mandit" (é: mandarint) kaptunk. Innen erdõben kellett menni, ahol még sötétebb volt, de szerencsére a hó is "világított". Nem volt csúszós az út, csak egy-két helyen botorkáltunk. Vissza kellett menni a tököli parkerdõben lévõ erdészházhoz, ahol a legelsõ ellenõrzõ pontunk volt még reggel. Részben ismerõs úton haladtunk, ami azért megkönnyítette a tájékozódást. Itt müzliszelet volt (írhattam volna azt is, hogy "müzliszeli", de ez a szó akkor nem jutott eszünkbe).

Már csak vissza kellett menni Szigethalomba. Koromsötét volt, a GPS segítségével viszont könnyen rátaláltunk az útra. Itt krichard már sokat káromkodott, még az sem segített, hogy próbáltam Kozsó számokat énekelni neki. Nem akarom leírni miket mondott, mert hátha anyukája is olvassa a leírást, és azt hiszi majd, hogy lezüllesztettük a fiát. Elég annyi, hogy amikor beértünk a városba, és meglátta a házszámokat, nem örült túlzottan. De ezért csak túlélte valahogy, hogy a 169-es házszámból egyszer csak 1-es lett, innen pedig már csak rövid utcácskákon kellett kanyarogni, hogy beérjünk a célba. Ami nem ugyanott volt, mint a rajt, hanem egy másik iskolában. Miután átvettük a díjazást, még a rajtban hagyott kocsiért is el kellett menni, ami nem is volt annyira szörnyû, mint amennyire gondoltuk.

A túráról annyit, hogy eddig Csepel 50 néven futott. Most Rideg Sándor emléktúra a neve. Az õ nevéhez fúzõdik az Indul a bakterház sztori. Az EMDT történetében ez volt az elsõ túra, ami végig szigeten vezetett, és ebben a megtiszteltetésben krichard és én részesültünk. A rendezés egyébként teljesen jó volt. Drága volt az igaz, de a szolgáltatás és az ár arányban állt egymással.