Bükk Fennsík 50

A Bükkben még sohasem volt egyikünk sem teljesítménytúrán. Natasával mi is csak kéktúrán jöttünk errefelé. Szóval kinéztük már régebben ezt a túrát, pont emiatt. Azonban rohadtul rácsesztünk, és így, cirka fél év múlva, amikor írom ezt a beszámolót, még mindig nem tudom teljesen pontosan, hogy mi volt a gond. Aki ránéz az indulási és érkezési idõkre, láthatja, hogy jócskán túlléptük a 12 órás szintidõt, ami elõ volt írva: majdnem másfél órával. Eddig egyszer léptem túl szintidõt, még régebben a Mátrabércen, de az is csak 20 perc volt. Eléggé letaglózott ez a teljesítmény. Egyedül talán Krichard volt elégedett, hogy nem is volt annyira szarul. Az az igazság, hogy a többiek beértek volna idõben, csak megvártak, bár ahogy elnéztem õk is el voltak fáradva.

Az elején is lassan mentünk. Szépen bandukoltunk a Hámori-tó partján, pedig itt lehetett volna gyorsabban is menni. A tó végénél az út balra kanyarodott, átmentünk a kisvasút viaduktja alatt, és elkezdtünk emelkedni. Elég hosszú és izzasztó emelkedõ következett, most mentünk fel a fennsíkra. Természetesen Szaboláék gyorsabbak voltak, max akkor értük utol õket, amikor megálltak fényképezni valamit. Pontosabban, amikor Szabola fényképezett valamit, mert ugye Krichard nem fényképezik. Neki jó lesz az, amit mi csinálunk. A fennsíkra érve egy mûúton haladtunk az elsõ pontig, ahol a mûút földúttá változott, és ismét tovább emelkedett. Szerencsére a fennsíkon nem voltak vészes kaptatók, de egy "sík"-tól el is várna az ember, mégha az "fenn" is. Változatos táj következett. Nem nagy erdõben mentünk, hanem olyan irtasfélén, így látni lehetett messze a Bálványt is Bánkút felett. Június vége volt már, de ennek ellenére nem szenvedtünk a kánikulától. Meleg volt ugyan, de nem vészesen. Folyamatosan lefelé haladtunk , majd hamarosan elértük a Jávorkút ellenõrzõ pontot, ahol még nem álltunk olyan szarul idõben.

Kicsit pihentünk , majd elindultunk Bánkút felé, ami nem feküdt túlzottan messze. Sûrû erdõben mentünk fel egy lovardáig, majd onnan egy kisebb ereszkedõn haladtunk a Bánkúti nyeregig, ahol a presszóban pecsételtünk. Jólesett volna pihenni egy kicsit, éreztem, hogy kezdek elfáradni, de inkább mentünk tovább. Kevés fa tarkította a tájat, egy köves úton gyalogoltunk az erdõ szélén elég sokáig a déli napsütésben. Kezdtem magamban számolni, hogy késésben vagyunk, és mondtam is a többieknek, hogy jó lenne összekapni magunkat, mert baj lesz. Ez történt a Zemplén 50-en is, akkor a végén sikerült jól hajrázni az eltévedés ellenére is.

Kilátás a Tar kõrõl

Úgy éreztem, hogy jól haladunk, és nem is leszek fáradtabb. Viszont az Olasz kapunál meg kellett állni enni egy kicsit, ami elvitte azt az idõt, amit behoztunk a sietéssel. Maga a táj nagyon szép volt (csak azért nem írom azt, hogy csodálatos, meg lenyûgözõ, mert utálom a nyálas leírásokat). Inkább írom azt, hogy: marha jól néztek ki a töbrök az erdõk tisztásain, ahogy benõtte õket a fû meg mindenféle virág. Szépen bandukoltunk a fák között, még két arra tévedt mountain bike-ost is útbaigazítottunk. Az õserdõbe nem lehetett bemenni, valami tirpákok miatt, akik szétkúrták az erdõt. Kerítést vontak köré, a turistautakat pedig elterelték. Meg kellett kerülni tehát az erdõt, aztán következett egy elég kemény emelkedõ fel a Tar-kõre. A kilátás viszont megérte a kaptatót. Amikor elõször jártam erre - még a kéktúra alatt - az elsõ gondolatom ez volt, amikor megláttam a panorámát: "Hú ******! Ez ***** szép!" Tudom, tudom, primitív állat vagyok!

Itt sem maradhattunk sokat, mondanom sem kell. Csináltunk egy csoportképet, aminek készültekor már elég nehezen guggoltam le, inkább csak hülye pózban térdeltem. A szörnyû az, hogy meg sem fordult a fejemben: kurvára elkéshetünk. Csak sikerül behozni a lemaradást, hiszen a Zemplén 50-en is megcsináltuk. A nagy emelkedõ után most nagy lejtõ következett. Siettünk is, hiszen jól lehetett menni. A lejtõn való sietéskor kezdtem érezni, hogy kezdenek növögetni a vízhólyagok a talpamra. Egy-egy félrelépeskor éreztem csak igazán. Kicsit ki is lehettem merülve. Ennek legfõbb oka, hogy "tudtam" merre kellett menni. Tudtam, hogy nem sokára elérünk egy mûútat, ahol leülünk majd, és megnézegetjük kicsit a térképet, hogy mennyi van hátra, és hogy állunk az idõvel. Elég sokára értük el azt a rohadt mûutat, fájt már a talpam. Persze itt is voltak töbrök, meg minden szar, ami a Bükk-fennsíkjához hozzátartozik, de azt kell, hogy mondjam, most szartam rájuk. Pláne, mikor megláttam a térképet! Tisztára f@szkalapnak éreztem magam, égtem a többiek elõtt. El kellett volna fodulni kb. 1 km-rel korábban a Három-kõ felé. Nem is értem miért gondoltam azt, hogy el kell jönni a kék sávon a Zsidó-rétig. Én kértem elnézést. Pedig Krichard még meg is kérdezte tõlem annál az elágazásnál, hogy merre kell menni. Én meg mondtam neki, hogy balra, és meg sem fordult a fejemben, hogy jobbra kéne menni. Utólag nézve, mintha be lettem volna rúgva. Visszamentünk, felmentünk a Három-kõre, csináltunk ott pár fonnyadt fotót, és rohantunk tovább. Ez a rohanás viszont nagyon nem tett jót a talpamnak. A vízhólyagok szépen csendben növekedtek, pedig még csak 30 km-nél jártunk. Egy elõre nem jelzett ellenõrzõponton aztán leültünk tanakodni, hogy mi a franc legyen.

Kilátás a Három kõrõl

Szóval az a nagy büdös helyzet állt elõ, hogy még 20 km-t kell megtennünk a célig, és ahogy kivettem, a többiek is el voltak fáradva/kenõdve, de az õ helyükben ugye nem beszélhetek. Én biztos voltam benne, hogy nem fogok idõben beérni. Viszont, ha föl akarjuk adni, és más - rövidebb - úton bemenni a célba, akkor azt most kell megtenni, mert mostantól egy nagy kört ír le a túra, és egy ideig távolodik a céltól. Natasa nem akarta feladni, de én legszívesebben feladtam volna. Sajnos már nem emlékszem mivel, de sikerült rábeszélniük engem, hogy menjünk tovább. Talán azzal, hogy az a max. fél óra késés nem a világ. A jelvényrõl már úgyis lemondtam.

Ismét lejtõ, de már nem tudok, és nem is akarok rohanni. A répáshutai mûút felett kanyargunk egy gerincen. Rossz jel: utolér a seprû. Vele mengyünk egészen a célig. Beszél hozzánk, fõleg Natasával beszélget sokat. Én lemaradozok, csak egyszer-egyszer van erõm belehúzni, de amikor nagy nehezen utolérem a többieket, ismét kiengedek, és megint lemaradok. Szabola és Krichard kicsit elöttünk haladnak. Az az érzésem, hogy én húzom vissza õket. Nagyjábol 30-40 percenként le kell ülnom 5 percekre. Az éltet, hogy várom mikor telik el megint a fél óra, hogy ismét leülhessek. Aki mondja, hogy ne üljek le, azt elküldöm a picsába. Ilyenkor nagyon f@sz tudok lenni. A seprû ad valami plussz tablettát az egyik ellenõrzõ ponton. Magnéziumos, megakadályozza az izomgörcsöt. Soha nem szedek "kemikáliákat" túra alatt, de most megpróbálom, hátha segít. Egy darabig jól is megyek, de lehet, hogy csak a pihenõ miatt. Aztán megint a letargia. Ráadásul egy völgyben, a patak mellett kell menni, a nap már lebukott a hegyek mögé, és a szúnyogok örülnek a kajának. A szúnyogriasztónak viszont már kevésbe :)). Dögöljenek meg a mocskok!

Amúgy egész szép ez a völgy, csak ne lennék olyan szarul. Ahogy közeledünk Hollóstetõ felé egyre jobb a kedvem. Pláne, amikor meglátom, hogy az emelkedõ nem is vészes. Onnan már csak 6 km, de azért megnézem a menetrendet. Egy óra múlva megy busz Miskolcra. Ellenállok a kísértésnek, és megyek a többiekkel, innen már végig lejtõn. Hollóstetõn leülünk kajálni, leveszem a cipõmet és nyomogatom a talpamat. Jó szaga lesz a kezemnek :)). Sötétben megyünk le Lillafüredre, hasonló stílusban, mint eddig. Elõször jó, aztán megint elkezdek debilizálódni. Talán kétszer ültem le: egyszer a Szinva-forrásnál, egyszer pedig Lillafüreden a buszfordulóban. Kínszenvedés volt a vége, a célban mindenki csak ránk várt. Rendesek voltak, mert odaadták a jelvényeket, pedig a 80 perc késés azért elég gáz.

Hogy mi volt a gond? Nem tudom. Talán, hogy a cipõnk nem ilyen 50 km-re van kitalálva, bár októberben a Kanizsa 50-en semmi bajom nem volt. Talán a meleg, de nem is volt kánikula, és sokat mentünk az erdõben is. Talán, hogy rosszul osztottuk/osztottam be az erõmet. Ez a túra most így sikerült, kár érte, mert szép helyeken megy. Külön köszönet a rendezõknek, akik megvártak a végén, és a seprúnek, aki bekísért minket a célba.