Pilisi Vándorlás

A Pilisi Vándorlás elsõ szakaszát csináltuk meg ezzel a túrával. Azért választottuk most ezt, mert kutyával is könnyen el lehet jutni az egyik végpontból a másikba vonattal, és ezen a héten nálunk volt a kiskutya.

Elvonatoztunk tehát Dorogig, nyomtunk egy bélyegzõt, majd elindultunk a városon és az akácerdõn át a homokos úton. Gyorsan elértünk Kesztölcre, újabb bélyegzõ, majd fel a Kétágú-hegyre. Alig jöttünk 1,5 órája, és alig tettünk meg 6 km-t, már láttuk, hogy hátralévõ 24-re nagyon kevés lesz a vizünk. És az út nem fog bõvelkedni patakban vagy forrásban. Ez volt ugye az elsõ nagy emelkedõ, félig a tûzõ napon, majd az erdõben.

Nagy nehezen leküzdöttük az emelkedõt, valahogy nagyon nem ment a felfelé út. A tetõn kimentünk a kilátópontra is. A Pilis-nyereg felé haladtunk, de kis kitérõt tettünk a Fekete-hegyi kulcsosházhoz a pecsét miatt. Az itt lakók kérdezték, hogy kell-e víz a kutyának, amit elfogadtunk, tekintettel a kevés vizünkre. Amúgy is csak egy májkrémes doboznyit ivott.

Pilis-nyeregben kis pihenõ következett, újabb pecséttel, majd elindultunk lefelé a piliscsévi pincefalu irányába. Kezdtem megszokni, hogy erdõben vagyunk, és kicsivel magasabban, ami megint pár fokot számít azért. Aztán jött a feketeleves: a déli melegben kutyagolás a pincefalunál. Nem is álltunk meg a pecsételõhelyen, mert nem igazán volt árnyékos rész. A kutya elõrerohant, és bevárt minket a legelsõ árnyékos fánál. Nem kellett felmenni az Eszperantó-forráshoz, hanem a kék körön egybõl a Studenka felé tartottunk. Oda azért betértünk egy láda végett, és bíztunk benne, hogy legalább a kutya tud ott inni. De hiú ábránd volt.

Kajáltunk, le is ültünk a pihenõhelyen. Próbáltam Vágányba diktálni egy kis vizet, mert az volt a terv, hogy a következõ nagy emelkedõ tetejéig - ami a kilátónál volt - nem iszik senki semmit. Persze ezt nem tudtam neki így elmagyarázni. A kis tálkájában lévõ maradék vizet ki szoktuk önteni, de most kineveztük az egyik üres palackot Vágányos víznek, abba visszaöntöttük. Ha szomjas vagyok túrán, akkor nagyon gyorsan ki tudok fáradni, és ez érzékelhetõ is volt az emelkedõn.

Vágány persze 300 m megtétele után jött oda hozzám, hogy inna. A homokos talajon nem volt semmi pocsolya, semmi patak. Baszki, tudtam, hogy ez lesz, de elhajtottam. Azért nem állt még a szomjhalál szélén, mert simán ugrabugrált a gyíkok után. De a hegytetõ elõtt nem sokkal lévõ, ótvaros, algás, undorító pocsolyából azért lefetyelt párat, pedig az ilyenekbõl õ sem szokott. Aztán felérve a kilátóhoz mindenki megitta a magáét. Ez már elég lesz a célig, amihez csak le kellett menni a hegyrõl kb. 2 km-t. Ami rohadt nagy szerencse, hogy sikerült úgy lerakni az autót, hogy árnyékba került.