Budai tájakon 30

Mivel feherb szolgálatos volt szombaton , bájos, kicsi, aktuárius felesége pedig nélküle nem jön el velünk túrázni, juhi hazament a hétvégére, ezért a kricharddal ketten indultunk el a túrán. Egyikünk sem teljesítményezett még a Budai-hegységben, de ha már itt van egy ugrásra akkor igazán kipróbálhatnánk, volt a gondolat mikor kinéztük a túrát. Nem kell messzire utazni, nem kell korán kelni, ideális kezdõ paraméterek. A 15 km nevetséges lett volna:), az 50 meg finoman fogalmazva is enyhe túlzás, ezért a középtáv, azaz a 30 km mellett döntöttünk.

Hamar odaértünk a rajthoz, nyolc óra ötkor vettük át a papírokat és egybõl neki is vágtunk a távnak. Csak a nevezés után vettem észre hogy ezt a túrát a Rákoskerti Lemaradás SE rendezte. Hát egy kicsit megijedtem, életem elsõ kirándulását is ez az egyesület rendezte és azóta sem vettem részt olyan túrán ami annál unalmasabb lett volna. Ez még a Lemaradás 50 volt 2002-ben. Úgy látszik a szervezõk szeretik lakott területen keresztülvezetni az útvonalat, mert anno a Lemaradásnak és most ennek a túrának a jelentõs része falvakon belül, házak között haladt. És mi tagadás nemigen szeretek kiskertek között gyalogolni.A szervezéssel nem volt gond, igaz nem sokmindent kaptunk.

Az elején kapásból fel kellett másznunk a Kis-Hárshegyre. Nem volt rövid az emelkedõ, de szerencsénkre a meleg még nem akadályozott minket nagyon a gyaloglásban. A Kaán-kilátónál helyezték el az elsõ ellenõrzõ pontot, amibõl összesen hatot kellett érintenünk, ha meg akartuk szerezni a jelvényt.Az emelkedõ rendesen megizzasztott minket, a krichard ivott és hallatlanul megörült annak az egy kiló nektarinnak, amit elhoztam magammal. Ritka az az eset, amikor egy teljesítménytúrán felmegyünk a kilátóba - szigorúan csak rólam és a krichardról van szó, hiszen juhi és feherb nótórius kilátóbamászók - és ez itt sem történt másként. Szép, szép a kilátó, de nem annyira hogy felmentünk volna a tetejébe.

A következõ pont a Fekete-fejen leledzett. Lefelé indultunk a hegyrõl és igazán jót beszélgettünk krichard magánéletérõl. Annyira jót, hogy elég hamar leértünk a Szépjuhászné mûútra, majd rövid aszfaltos trappolás után ismét bevágtunk az erdõbe. A Fekete-fejre szintén egy combos emelkedõ vezetett fel. Egy kicsit elgondolkoztatott minket, hogy még alig vagyunk 7-8 kmnél és már a második hegyet hágjuk meg. Mi lesz itt 30 kilométeren még? Az ellenõrzõ pontnál természetesen pecsételtünk majd folytattuk az utunkat. Elértük Adyligetet, átvágtunk egy úton, majd itt támadott meg minket a meleg. Mi tagadás nem esett jól a napsütés. Egy lovarda mellett vitt az utunk, majd találtunk egy kutat, amibõl egy erõs bot segítségével sikerült vizet csiholnunk. Ugyanis nem volt nyomókarja. Krichard megfürdött, ittunk.

A következõ megálló Nagykovácsi. Addig viszont szerencsére végig erdõben haladt az utunk. Az egyre melegebbé váló levegõ békén hagyott minket. Számomra a Budai-hegység így elsõre nem rossz egyáltalán, csak a pestközeli volta miatt rengeteg kisebb-nagyobb csapás, ösvény keresztezi az erdõt és ezek közül csak kevés a turistaút. Még az a jó az egészben hogy elég rendesen fel vannak festve a jelek. Lassan beértünk a faluba, egybõl találtunk egy kutat, krichard ismét megfürdött. Nem idõztünk itt sem, mentünk tovább lefelé, a központ irányába.

Itt kezdõdött a lakott terület túra. Az elején még nem sejtettük, hogy innen egészen a Zsíros hegyig lakott területen fogunk gyalogolni. Átvágtunk a falu közepén, majd kertes házas övezetben emelkedtünk lassacskán felfelé, egészen addíg míg el nem értük a Zsíros-hegy tetején lévõ kis tisztást.Itt volt a negyedik ellenõrzõ pont és már a táv felénél voltunk. Pecsételtünk, nem maradtunk sokáig, hanem egybõl továbbindultunk. A következõ két kilométeren lassan ereszkedtünk a fák között, aztán elkezdõdött a borzalom.

Beértünk Solymárra.Eleinte nem is zavart minket a falu, tudtuk, hogy keresztül kell rajta haladnunk.de a fene sem gondolta, hogy a zöld sáv pontosan a falu legszélesebb területén vág át. A nap sütött, autó hegyek az utakon, zaj. Szóval tényleg borzalom. Aztán még egy kicsit be is néztem a dolgot, az egyik utcán rossz irányba mentem, de szerencsére még idõben korrigáltuk a eltévelyedésünket. Átkeltünk egy patakon, majd tovább a házak között és el se hittük, hogy végre kijutottunk a mezõre. Itt már gomolyfelhõk tarkították az eget, és néha-néha eltakarták a napot. Egybõl szebb lett a világ:)

A falu határában található, Mátyás-hegynél találtuk meg az utolsó elõtti pontot. Éppen restaurálták a várat, de megpróbáltam felmenni. Felesleges kapaszkodás volt, mert munkások dolgoztak éppen a falak között. Visszatértünk a zöld sávra és nekivágtunk a következõ, egyben utolsó ponthoz vezetõ 7 kilométeres szakasznak. Itt volt egy mélypont, fõleg krichardnak, itt kezdte feszegetni hogyha valaki megkérdezné tõle miért jár túrázni, nem tudná megmondani, viszont kapásból fel tudna sorolni egy tucat ellenérvet. Szerencsére nem lett komolyabb baja:)

Egy virágos mezõn. amelyet embermagasságban borítottak a növények, haladtunk eltökélten a Csúcs-hegy irányába.Aztán betártünk végre az erdõbe és az árnyék igazán üdítõleg hatott ránk. A térkép alapján a turistaút a hegy északi oldalában haladt, de elõbb-utóbb úgyis fel kell kapaszkodni majd a nyeregbe, hogy átjussunk a túloldalra. Az út hirtelen jobbra fordult és egy igencsak meredek emelekedõbe csapott át az eddig lankás terep. Találkoztunk két biciklistával, akik láthatólag eléggé kivoltak és tõlünk kérdezték, hogy hol is vannak most éppen. Útbaigazítottuk õket,remélem sikeresen hazajutottak.

Aztán végül csak elértük a Csúcs-hegy északnyugati oldalán található turistaút csomópontot. Itt aztán eléggé sokat kóvályogtunk mire megtaláltuk a helyes utat, de végül csak megtaláltuk. Elvileg csak tovább kellett volna mennünk az úton, de a térkép alapján egy kicsit elbizonytalanodtam. Aztán ráakadtunk a hegyet a déli oldalról kerültük meg. A gomolyfelhõk egyre nagyobbak lettek, néha-néha dörgött is az ég. A fránya felhõk azonban nem akarták megkönnyíteni utunkat és kikerülték a napot, amely irgalmatlanul tûzött. Végre elértünk egy újabb csomóponthoz, ahokl elhagytuk a zöld sávot és rátértünk a sárgára, amelyet végig követve már a célba jutunk.

Itt találkozunk egy nõvel,aki futószerelésben kóválygott oda hozzánk és remegõ hanggal kérdezte, hogy hol a sárga jelzés, majd mindkettõnk döbbenetére elkezdett sírni. Elpanaszkodta hogy már egy órája keresgéli a jelzést és nem találja semerre. Megnyugtattuk, hogy nincs semmi baj, majd hárman folytattuk tovább az utat. Természetesen a sárga sávon. Az Újlaki-hegyre kellett még felkapaszkodni, hiszen ott kellett pecsételnünk. Döglesztõ melegben, izzadt pólóban, huszonvalahény kilométer után eléggé megviselve értünk fel a hegytetõre, amely számomra Nagy-Kevély feelinggel hatott. Ugyanaz a ritkás növényzet, sziklás terep. És mi tagadás, a kilátás marha szép a csúcsról.

Kilátás az Újlaki-hegyrõl ÉNY felé

Megkaptuk végre az utolsó pecsétet, már csak a célba kell bejutni valahogy. Még nem fordult velem elõ olyan hazai teljesítménytúrán, ami itt, ugyanis elfogyott a vizünk. Elég szar helyzetbe kerültünk, de már csak 4 kilométer maradt, biztos kibírjuk majd. Elindultunk lefelé a sziklák között. Nemsokára egy parkolóba értünk, majd a sárga sáv hirtelen jobbra kanyarodva bevágott az erdõbe és talán a túra legmeredekebb részén kellett lefelé- szerencsére! - araszolnunk. Az egész szakasz kb 4-500 méter lehetett és nemsokára leértünk az aljára. Itt találkoztunk négy túrázóval, akik arról kérdezõsködtek, hogy megvan-e már az utolsó ellenõrzõ ponthoz tartozó pecsétünk. Miután megnyugtattuk õket hogy megvan, eléggé kiakadtak, mert nekik még hiányzott. Azt történt ugyanis, hogy más irányban jöttek egy lentebbi úton - megszokásból, merthogy tavaly nem a hegyen volt a pont -, így szépen kikerülték az Újlaki-hegyet. Becsületükre legyen mondva, hogy ketten visszaindultak a pecsétért a meredeken.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy innen sétagalopp volt az út végig. Legalábbis nekem nem volt az. Rég voltam ennyire kimerülve túrán, az utolsó két kilométer ugyanúgy hatott rám mint amikor a Kinizsin a 100. kilométer után athaladunk az M1-es híd alatt és hátra van még két killa. Igaz, nemigen ettem, csak gyümölcsöt, lehet h hiányzott a krichard csokija? Lehet hogy nemcsak lelki dolog a csokizabálás?

Még egy aprócska emelkedõkkel tarkított útszakaszt kellett leküzdenünk, hogy végre megpillanthassuk a villamos-végállomást a Hûvösvölgyben.És innen még át kellett vánszorogni a Nagy-rétre. Útközben megettük a maradék két barackot, majd hét órával az indulás után beértünk a célba. Nem bántuk meg, bár a meleg eléggé kikezdett minket. Krichardnak nem fájt a térde csak a végén egy kicsit.