Ôszi 30-as teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül

Már nagyon hiányzott a túra, errefelé még nem jártam, ezért mindenképpen el akartam jönni. A táv sem volt vészes és a tesómat is el tudtam cipelni. Mondtam neki, hogy csak 26 km, alig van szint. Igaz, elhallgattam elõle, hogy a térképen a Burok völgy mellé apróbetûvel a következõ volt írva: Nehezen járható útszakasz:) Ezt késõbb meg is tapasztaltuk. És miután elmeséltem neki, hogy a pontõrõk általában nem esznek embert - csak mondjuk a Pápua 50 teljesítménytúrán:) - be is neveztünk és nekivágtunk a távnak.

Mivel a feherb nem volt ott, ezért szinte azonnal eltévedtünk. Az itiner valami Jókai utcát emlegetett, de mi sehogyse akadtunk a nyomára. Viszont megleltük a piros sáv jelzést és mivel ez volt a jó jel, ezért követni kezdtük. De a követés nem tartott sokáig, mert pillanatok alatt ismét elvesztettük a jelet. Borzalom. Már az elején ekkorákat bénázunk, mi lesz itt késõbb. Az itiner a tési mûutat adta meg támpontnak így azt lõttük be és hamar meg is találtuk. De ahelyett hogy végre maradtunk volna a piroson, ismét letértünk róla és természetesen ismét elkavartunk. Szerencsére Várpalota környéke bõvelkedik villanyvezetékekben és ezeket az objektumokat általában a térképeken is jelölik, ezért szerencsére csak be tudtuk lõni végre a helyes irányt. Csak az nyugtatott meg kissé, hogy nemcsak mi nem tudtuk merre kell menni; többen kolbászoltak ugyanarra.

Végül nagy nehezen csak megtaláltuk az elsõ pontot. Nem is álltunk meg, hanem pecsételtünk és indultunk tovább. Egyre melegebb lett és egyre jobban izzadtunk, miközben az Inota feletti dombokon mászkáltunk fel és le. Sehol semmi fa, csak combig érõ fûtenger. Na meg villanyvezetékek. Amúgy nekem tetszett ez a rész, a távolban feltûntek Várpalota házai is. Néhol félbe voltak vágva a dombocskák és a vékony talajréteg alól elõtûnt a vakítóan fehér mészkõ.

Lassan vége lett a dimbes-dombos tájnak, leértünk egy völgybe, ahol természetesen ismét eltévedtünk, Nem figyeltünk jól a szalagokra és így - nemcsak mi hanem kb még 30-an - betévedtünk egy bánya magánterületére, ahol az õr eléggé mogorván küldött el minket a francba. Végül csak ráakadtunk a helyes irányra. De még itt sem lélegezhettünk fel:) hiszen embernagyságú paralgfû tenger kellõs közepére csöppentünk. A bányaterületnek ez a része fel volt túrva és ugye a parlagfûnek más sem kell. De nemsokára ennek is vége lett és kiértünk egy elég széles völgybe. Kacskaringóztunk párat, dombra fel- dombra le ,majd végre megtaláltuk a második pontot.

Zsófi evett én nem. Öt perces szünet után folytattuk utunkat. Szerencsére magunk mögött hagytuk az idegesítõ - 12 -14 évesekbõl álló - gyereksereget. Irdatlanul fel tudja cseszni az agyam a túrákon, ha ilyen viháncoló, vihorászó, hangos csapattal kell együtt menni. Szóval elszakadtunk tõlük, Innen pár száz méter következett még fátlan területen, majd végre elértük a völgy bejáratát.

Az intiner szerint- és a korábbi túrabeszámolók alapján- ez a völgy valami fantasztikus! Nos én leírom, mégha nem mindenkinek is fog tetszeni: semmi különleges nincs abban a vadregényes, kidõlt fákkal tarkított völgyben; a Mátrában, Pilisben, Börzsönyben tucatjával vannak ilyen helyek. Egyetlen extra különlegessége van csak, az pedig a hossza: 10 km-en keresztül kanyarog a mészkõbe vájva.

A völgy eleje még nem annyira vadregényes, sõt itt még egy széles földúton haladtunk; úgy látszik autókkal is bejárnak ide, amit megersõsített a késõbb hallott motoros fûrész zaja. Elõttünk még mindig a gyerekseregbõl leszakadt egy csoport viháncolt (a péloton valahol mögöttünk jött) , és mikor a kihangosított mobiltelefonból felcsendült az "...aranyesõ a szép kis házra, aranyesõ a családomra..." nóta, akkor nagyon nagy késztetést éreztünk hogy lemaradjunk:) . Sikerült. Aztán elhagytuk azt is és beértünk a völgy vadabb részébe. Végre kellemes lett a hõmérséklet, a magas fák teljesen árnyékba borítottak mindent. Azokon a részeken ahol viszont nem voltak fák, embermagasságú csalán, szeder és egyéb növényekkel találkoztunk. Szerencsére én hosszúnadrágban voltam, a tesóm azonban nem:): De csak az elsõ ilyen zónánál jelezte hogy gond van, hangos "basszus" felkiáltással, késõbb hozzászokott.

Itt volt az utolsó eltévedés: a piros sáv csatlakozott be a turistaútvonalba és mi - azaz én - elrontottam, mert nem arra mentem amerre a piros sáv, hanem arra amerrõl jött a piros sáv:) Ez kb 100 méter szintkülönbséget, egy meredek kaptatót és egy hegyi hagymát eredményezett. Megzavart minket az is hogy, elõttünk két nagyobb csoport is habozás nélkül indult felfelé az emelkedõn; eszembe nem jutott itinert, meg térképet nézegetni. Persze ez nem mentség. Még szerencse hogy Zsófinak valami gyanús lett és pár száz méter után visszatértünk a helyes útra.

Durvult a völgy, egyre keskenyebb lett az ösvény, egyre több lett a keresztbedõlt fa, egyre magasabbra nõtt a csalán és egyre több lett a légy. Zsófi kezdett elkeseredni, hol van már a pont, hol a pont? Megpróbáltunk beszélgetni, hogy legalább ne arra gondoljon, milyen borzalmas messze van még a vége. És ez sikerült is, bár a vizünk vészesen fogyott. És egyre lassabban mentünk; a terep is nehezítette a járást és Zsófi is egyre jobban elfáradt, úgyhogy már itt biztos volt, hogy nem fogjuk 7 óra alatt teljesíteni a távot. Én ugyan reméltem hogy a harmadik pontnál kapunk valami innivalót, de mikor kiderült hogy a pont még javában a völgyben van, el is szállt minden remény ilyen tekintetben. A pontnál a bácsikák pecséltetek, Zsófi kidögölve ült le egy kõre. Ettünk, megittuk a maradék vizet de nem akartam sokáig pöcskörészni. Szerencsére a tesóm is megértette, hogy mennünk kéne és sikerült végül nagy nehezen továbbindulni.

A pontõr bácsikák szerint még 4 kilométert kell a völgyben megtennünk. Ez eléggé lehangolónak hatott, fõleg víz nélkül. Aztán persze kiderült, hogy korántsem volt annyi hátra: kb egy kilométer után elértük a völgy végét, ahonnan már egy normális ösvényen tudtunk haladni. Zsófinak nagyon fájta a lába, nem bírta tovább, levette a cipõjét és zokniban nyomta tovább:) Ha így halad, egy kis edzés és õ lehet az elsõ aki Super Advanced tag lesz az EMDT-ben.

Nemsokára kiértünk egy mûútra, majd ismét kereszteztük a tési utat és nemsokára már ott álltunk az utolsó pont mellett. Megittunk ketten kb fél perc alatt másfél liter vizet és egybõl kicsit szebben láttuk a világot. Még volt 45 percünk a szintidõbõl és kb 5 km hátra. Lehetetlen küldetés. Nem is izgattuk magunkat, érjünk be az volt a legfontosabb. Innen egy nagyon jó és szép terep következett, végig erdõn és végig lefelé.

Furcsa volt: a többiekkel mindig a végét nyomtuk meg de most ez nem így történt: minél közelebb kerültünk Várpalotához, annál lassabban mentünk. De egy elsõ teljesítménytúráján résztvevõ vállalkozó kedvû embertõl már ez is remek, hogy végigjött. Kicsit mediterrános lett a feeling: mészkõdombok, fenyõk és a meleg szél együttese teljesen olyan érzést nyújtott, mintha az Adria mellett kirándulgatnánk. Nemsokára kiértünk az erdõbõl és ismét mészkõdombokkal körülvett kisebb völgybe jutottunk. Itt már túl köves volt a talaj, Zsófi visszavette a cipõjét, de pár száz méter után már a térde is megfájdult, tehát ismét levette.

Lassan feltünedeztek Várpalota házai, de nem hatott ránk ösztönzõleg, ugyanolyan lassú tempót nyomtunk továbbra is . Sõt! De mindennek vége lesz egyszer, csak megtaláltuk a mûv házat:) Átvettük a kitûzõket - abszolút nem csinált belõle senki gondot, hogy késtünk 3/4 órát - ittünk megint, majd Zsófit elcibáltam a kocsihoz, hogy inkább ott pihenjen tovább. Legalább haladunk is hazafelé. Tesóm egybõl feltette a hátizsákjára a kitûzõt, de azt mondta, hogy jó sokáig nem fog most gyalogolni.

Nem volt rossz túra, de érdekes módon pont az a szakasz nem tetszett amit mindenki dícsért: a Burok-völgy. A túra eleje és vége, a mészkõdombok közötti gyaloglás bejött, de a völgy az nem.