Seprûként vettem részt idén is, de most nem kellett ellenõrzõponton pecsételnem elõtte. 9-ig volt az indulás, én el is indultam akkor Zsoltival. Páran még ez után is jöttek, de az elsõ pontnál beértek minket. Nem mentünk túl gyorsan, és mivel már régen találákoztam a volt osztálytársammal, sok megbeszélnivalónk is akadt.
A kerecsenyi gerincen volt az elsõ pont, itt vált el a hosszú és a két rövidebb táv. Kis kitérõt tettünk itt, hogy felkeressünk egy geoládát. Itt találkoztunk az utánunk idnuló csoporttal. Mivel láttuk, hogy mindjárt jönnek, nem vártuk meg, hogy végigbélyegezzenek, elõttük indultunk el Orosztony felé. Ott a pontõr már nagyon várt minket, és annak is örült, hogy nemsokára beérkezett a maradék pár ember. A kocsmának csinált a túra egy extra kis forgalmat, én is megkóstoltam a boroskólájukat.
Április eleje van még, de már izzadunk, mint egy ló 11 órakor. Ezerrel süt a nap, a túra végére le is égett a nyakam és a lábam. Ez az idei elsõ rövidnadrágos túrám. Hosszú, unalmas szakasz következett, ha auguszus lenne, biztos gutaütés ez a szakasz a napsütésben a kopjafáig. Itt most nem volt ellenõrzõ pont, nem volt értelme. Ezt követõen egy kb. 3 km-es emelkedõ jön fel Örömhegyre, aminek a legutolsó 100 métere a legdurvább. Szerencsémre sárban még nem kellett ide feljönnöm, de az rátett volna egy lapáttal.
Ebédidõben érkeztünk, bevágtam egy gulyást és 3 palacsintát. Ez volt a menü. Négy túrázó és egy kutya még pihengettek, mikor elindultunk, de õk is rutinos túrázóknak számítottak. Eltévesztettem az utat, mert a kék sávon nem a gesztenyeház felé indultam el. De úgy döntöttünk, nem megyünk vissza, hanem majd kiigazítjuk a tévedést egy jelzetlen úton. Abból a szempontból magunkat szivattuk meg, hogy így még egy vízmosásba le kellett menni, de legalább nem volt olyan unalmas az út. A következõ ponton már mi voltunk az utolsók.
Zsíroskenyérevés és taivás következett. A hivatalos út a zöld sávon vezet végig, de én nem akartam kihagyni az Eszperantó-forrásokat, és ha már ott voltam, meg is mértem õket. A szurdokba nem mentünk be, nem tudtam, mennyire járható, így ugrott az ott lévõ geoláda is. A másik túrázó csapat, akik szintén ládáztak, elmentek, és normálisan túljutottak rajta, szóval mi is mehettünk volna. Ez a környék - a források és a szurdok - nagyon szép, méltatlanul "elfeledett", de talán épp emiatt nyugis környék. Ha kicsit frekventáltabb helyen lenne - mondjuk a fõváros k9zelében - biztos népszerûbb lenne.
A forrásoktól szigorúbb emelkedõ következett a TV-toronyig, ahol az utolsó pont fogadott. Itt is megnéztünk egy gyorsítótárat, és indultunk is útnak. A Csibiti-tónál megint ládakeresés, majd forrásmérés volt a program. Amíg ezekkel ügyködtem, addig Zsolti a padon heverészett.
Már csak 5 km a cél. Egy végeláthatatlanul hosszú emelkedõn leelõztük a ládázó csoportot, és már csak a célban találkoztunk. Nem mentünk túl gyorsan, Zsoltinak kezdett fájni a lába. De ahhoz képest, hogy jóval ritkábban túrázik, a végsõ kilométereket is jól nyomta. Mondjuk a végén a meredek, aszfaltozott lejtõ megviselt mindkettõnket.
Az elõzõ túrán szétment a cipõm, azóta vettem egy újat. Egész jól vizsgázott, nem tört fel sehol, de egy nappal késõbb kicsit fájt a jobb sarkam. Érdekes, gyaloglás közben ezt nem éreztem. A túra résztvevõi kevesebb pénzért bemehettek a gelsei fürdõbe is. Ha már ott voltam, és volt 4 óra a zárárisg, akkor kipróbáltam azt is. A 30 km gyaloglás levezetéseként leúsztam 120 hosszt, de ettõl aztán teljesen koki lettem. Ez a két óra vizezés jobban kiszívott, mint a 7 órás séta a napsütésben.