Thúry György Emléktúra

Sokadik alkalommal indultam el a túrán, most is seprûként, mint az utóbbi 4-5 évben mindig. Nem kellett pecsételnem, csak a mezõny után elindulnom, és a helyes útra terelnem az eltévelyedett túrázókat. Indultak utánam is emberek, de õk gyorsak voltak, és tudtuk róluk, hogy ismerik a környéken, nem tévednek el. Húsvét lévén az elsõ ellenõrzõponton Kiss Laci osztogatta a csokitojásait, beszélgettem velük egy keveset, amíg a hosszú távon indulók összeszedegetik magukat, és pár perccel utánuk én is elindultam Orosztony felé. Õk is jó tempóban haladtak, én is szedtem a lábaimat, mert délutánra zivatar volt beígérve, és minél kevesebbet kapok abból, annál boldogabb leszek.

Persze reggel ennek még nyoma sem volt, hétágra sütött a nap, és gyorsan melegedett. Ahhoz képest, hogy voltak olyan Thúry túrák, amikor még fagyott is reggel, most elég kellemes volt a hõmérséklet. Az elõzõ napokban esett esõt teljesen elnyelte a talaj, olyan nagy a szárazság. Máskor Zalában ilyen esõk után sarat lehetne dagasztani.

Orosztony amolyan kvázifrissítõpont, lehet vásárolni gulyást, sört meg hasonló dolgokat. Megvártam, amíg mindenki elkölti az ebédjét, és amikor az utolsó is elindult, akkor mentem én is. Szerencsére mindenki megvolt, nem maradt le vagy tévedt el senki. Volt egy év, amikor itt elvétettem az utat, és a kék jelzésen rossz irányba kanyarodtam, és jó pár kilométer után jöttem rá a hibára. Volt olyan is, hogy arra ment a túra útvonala. A József-hegyi harangláb után is többször elõfordult, hogy más útvonalon mentem le Nagybakónakra, és a forrásokat meg a szurdokot is útba ejtettem. Most az elõírt útvonalon haladtam, de a völgy másik oldalán, ahol felfelé kellett menni a TV-torony felé elvétettem az utat. Teljesen véletlenül jobbra kanyarodtam, és levágtam egy hurkot, és a többi túrázó elé kerültem. De erre csak akkor jöttem rá, amikor visszatértem a zöld jelzésre, ami kétfelé ment tovább.

A TV-toronynál volt kajáztató pont, de itt már dörgött az ég. Kialakultak a beígért zivatarok. Az elsõ cella elment mellettünk, de a második vészes irányban kezdett fejlõdni, az el is kapott. Felvettem az esõkabátot, ráhúztam a hátizsákra az esõvédõt, és csepegõ esõben indultam Csibit felé. Az esõ aztán gyorsan beerõsödött, de szerencsére akkor már beértem az erdõbe. Azon gondolkodtam, hogy felhúzzam-e az esõnadrágot. Ha felhúzom, tuti, hogy nem lesz semmi, cserébe jól leizzadok a mûanyag nadrág alatt. Ha meg nem húzom fel, akkor meg szarrá ázok alul is. A Csibit-tónál van egy esõbeálló, ott végül is felhúztam, és elmentem a forráshoz vízért is. Jó pár percet felemésztettek ezek a dolgok, le is maradtam a többi túrázótól.

Csibittõl 500 m-re aztán rám szakadt az ég. Nem jött be a Murphy törvény, jól tettem, hogy beöltöztem esõcuccba. Potyogott a jég a fejemre. Kisméretû, alig 1 centis jégdarabok voltak, de olyan sûrûn esett, hogy úgy éreztem, mintha tûvel szúrkálnák a fejemet. Ott csak egy vékony dzsekianyag volt rajtam. El tudom képzelni, hogy milyen kék-zöld foltok lehetnek azon, akit a galambtojás nagyságú jégesõ talál meg. Van itt egy meredek, általam nagyon utált emelkedõ, most nylonba öltözve kellett felmászni rá. De felérve a gelsei szõlõhegyre már el is állt az esõ. Most már nem akartam levenni a vizes-sáros nadrágot, csak a kabátot gomboltam ki, de már mindegy volt. Úsztam az izzadtságban. Közben utolértem az utolsó csapatot, akiket le is hagytam, mert már a dombtetõrõl látni is lehetett a célt.

Az iskolába lépve még letakarítottam egy pocsolyában a sáros cipõmet, ne disznózzam össze teljesen a folyosót. A célban már csak engem vártak, folyt a pakolás. Még egy túrázót is el tudtam vinni Kanizsára, ahonnan vonattal ment tovább.