Téli teljesítménytúra

Nem szeretem a téli túrákat. Utálok kiizadni a kabát alatt a mínusz sok fokban, és utálom a csúszós (jeges, havas, sáros) utakat. Tudom, ez baromság, de nem érdekel. Ilyen vagyok, és nem fogok megváltozni. Viszont már hiányzott a túrázás, a menés, nem tudtam és nem is akartam várni tavaszig. Szóval leküzdöttem az utálatomat, és elmentem erre a Téli teljesítménytúrára. Még az sem tántorított el, hogy két nappal korábban még úgy nézett ki, hogy akár el is ázhatunk.

Vonattal mentünk a rajtig, és viszonylag hamar, tíz percen belül el is sikerült indulnunk. Hamar elértük Piliscsévet, ahonnan már turistajelzésen haladtunk. Innen kezdõdött az emelkedõ, a kabát alatti izzadás, és a véget nem érõ sáros út. Nagyon nem bírtam menni, pedig ez még nem a legsárosabb szakasz volt. Szinte csak vánszorogtam fel az emelkedõn a szántóföld szélén. Viszont visszanézve nagyon szép volt a kilátás. Kezdett felszakadozni a felhõzet, egyre hosszabb idõszakokra sütött ki a nap. Klastrompusztánál lélegzetvételnyi szünet következett, véget ért az emelkedõ elsõ szakasza, és mûúton gyalogoltunk tovább. Az OKT-n mentünk végig, ami sokág a Kesztölc és Klastrompuszta közötti mûúton visz, majd felkanyarodik a hegyoldalba. Itt már muszáj volt megállnom, és ennem egy keveset. Alig mentünk két órája, de már korgott a gyomrom, és úgy éreztem, hogy nem bírok tovább menni.

A kaja nem segített túl sokat, de szerencsére kiérve az erdõbõl ismét szintben folytattuk utunkat. Elõttunk fent látszott a Kétágú-hegy, balra lent pedig Dorog, távolabb a párába veszõ Gete. Beszéltük szabolával, hogy majd május végén a Kinizsin is ezt fogjuk látni. Majdnem ott mentünk fel a Kétágú-hegy két ága közé, ahol a Kinizsi lejön, és majdnem rossz irányba mentünk tovább. Szerencsére csak 50 m-t mentünk rossz irányba. A túra jellegzetessége, hogy nincsenek ellenõrzõpontok, de kijelölt útvonal az van. Mindenkinek a lelkiismeretére van bízva, hogy betartja-e a szabályokat.

Felérve a hegyre, átkerültünk a kevésbé napsütötte oldalba. Itt már volt egy kis hó, az út pedig jeges volt. Viszont a legkeményebb rész csak most következett! Fel kellett menni a Feketehegyi kulcsosházhoz. Ránézésre nem tûnt vészesen meredeknek, valószínûleg száraz idõben simán fel lehetne menni. De most a sárban kínlódás volt. És mivel nem lehetett szépen, egyenletes tempóban menni, kiköptem a belemet is mire felértem. Úgy éreztem, hogy soha nem fáradtam el még túrán ennyire, mint akkor. Persze, ez az érzés hamar lecsillapodott, hiszen azért nem jöttünk még olyan sokat, és a rendezõk teával kedveskedtek odafent. A háztól szép idõben látszik Esztergom, a Bazilikával. Szerencsénkre, mire felértünk kitisztult az idõ, és mi is gyönyörködhettünk a kilátásban.

Innen viszont le kellett menni, ami szintén nem volt egyszerû. Az út egy hegyoldalban vezetett lefelé, és természetesen csúszott itt is. Én inkább az úttól pár méterre feljebb mentem a levelek között, és megpróbáltam megkapaszkodni a fákban, ahol lehetett. Viszont a bal lábamon elkezdett fájni az egyik ujjam, ugyanis minden lépésnél arra nehézkedtem. Otthon láttam, hogy vérzik, de a sebet nem találtam meg. Szabola rendes csávó volt, megtartotta nekem az almacsutkáját.

Nem voltak lombosak a fák, és már innen láttuk magunk alatt Pilisszentlélek házait. Nagyon szép volt, ahogy a völgybe besüt a január végi bágyadt napsugár. A faluból ismét emelkedõ jött, de ezt már jobban bírtam, mint az elején. Biztos mostanra melegedtem be. Pedig ez már lassan a vége volt. Át akartunk menni a Kálmán-forráshoz, de ehhez le kellett volna menni egy vízmosásba, majd fel a másik oldalon, és olyan rohadt sáros volt, hogy inkább ezt kihagytuk. Igaz, kicsit feljebb nem olyan mély az árok, de akkor már nem volt kedvünk visszamenni.

Az emelkedõn szabola kezdett kidõlni, most nekem kellett õt megvárni idõnként. Lehet, hogy az volt benne, hogy ez az utolsó, és már mindjárt vége. Ahogy kereszteztük az Esztergom-Dobogókõ utat ismét megjelent a hó. Kb. 5 cm volt itt fent, de elég jeges volt a teteje. Figyelni kellett, hogy a jeges szakaszokon ne essen hanyatt az ember. Ha már túltéltük kéztörés nélkül a két héttel korábbi piros riasztásos ónos esõs helyzetet, akkor most sem akartunk megfeküdni a jégen. A Kétbükkfa-nyeregtõl már csak le kellett ereszkedni Pilisszentkeresztre. Sejtettük, hogy a hóhatár alatt ismét sár lesz, és megint nehezen fogunk haladni. De ennek ellenére viszonylag gyorsan haladtunk. Nem rövidítettünk a jobb minõségû úton, hanem végig a zöld sáv jelzésen, illetve a szalagozás mentén mentünk.

A célban kaptunk még egy üdítõt, de sajnos elég cigis volt a kocsma, ahol a cél volt berendezve, úgyhogy nem ott vártuk még az egy órával késõbb inuló buszt.