Hollókõ-Becske

Terveim szerinti utolsó elõtti kék túra szakaszt jártam be. Nem akarok sokat szarakodni a dologgal, így is sokáig elhúztam, inkább hosszabb szakaszokat járok be. Tömegközlekedésileg ez jött ki jól. Pestrõl van közvetlen busz Hollókõbe, igaz csak fél 11-kor ér oda. Becskérõl pedig az utolsó vonattal jöttem vissza.

Mivel hosszú volt elõttem az út, Hollókõt csak futólag néztem meg. Pedig szívesen bementem volna a múzeumokba meg a várba is, de így egyedül nem sok kedvem volt hozzá. Maga a falu egyébként gyönyörû, sokkal szebb, mint amire számítottam. Az OKT útvonal a híres ófalu fõutcáján halad végig, errõl a KL jelzésen lehet felmenni a várhoz. Azért oda felmentem, de csak kívülrõl fényképeztem le. Nem voltak sokan a faluban, de a külföldi turista (szlovákok, amerikaiak, japánok) több volt, mint a magyar.

A TTT kéktúra fórumán olvastam, hogy a kocsmában van bélyegzõ, de a kocsmáros kretén (2008 év eleji állapot), viszont a Tourinform irodában szívesen adnak pecsétet. Utóbbiba mentem be én is, egyúttal pecsételtem a Nógrádi Vártúrák és a Nógrád Megye Természetjárója igazoló füzetbe is. Amikor elindultam a vártól, már 11 óra volt, és nagyon meleg. A vár oldalából egy pillanatra láttam Nógrádsipeket a távolban, ez lesz a következõ pecsételõhely.

Hollókõ elég magasan fekszik, így lefelé kellett elindulni. Vissza-visszanézve még többször lehetett látni a várat, amely egyre kisebb lett. Az út egy kis erdõn vezetett keresztül, majd egy mezõre kiérve megcsapott a déli napsütés. A déli napsütéssel jött egy-két megtermett bögöly is, az elsõ szúrásokat meg is kaptam. Rovarriasztót természetesen elfelejtettem venni hétközben. Izzadtam, mint egy ló a napon. Éppen elkezdtem örülni, mert az út bevitt egy erdõbe, amikor a túra leghosszabb, és nem éppen kellemes emelkedõje következett. A térkép szerint 500 m magasra kellett felmenni. Nem is értem, egy héttel az osztrák hegyi túrák után miért megy ilyen nehezen az emelkedõ. Próbáltam sietni kicsit, itt még élt bennem a remény, hogy elérem a korábbi vonatot Becskén. Folyamatosan legyezni kellett magam a térképpel, rengetek kis légy dongott körül, amik nem csíptek ugyan, de rettenetesen idegesítõek voltak. Az izzadtságomat itták, amibõl volt bõven. Amint abbahagytam a legyezést, máris jöttek százával, belerepültek a fülembe, beszívtam õket az orromba lélegzetvételkor, de még a szememet is rácsuktam egy-két szerencsétlenre. Ez utóbbiak nem élték túl ezt a túrát.

Nem árulok el nagy titkot, hogy nagyon megörültem az emelkedõ végének, de a legyek csak akkor távolodtak el valamelyest, amikor elkezdett kicsit fújni a szél. Az út néhol sáros volt, de nem volt vészes. Nógrádsipek elõtt azért figyelni kellett, mert könnyen leseggelhettem volna. Többnyire széles szekérúton vitt az út, egy erdõirtásnál szûkûlt csak ösvénnyé. Itt voltak szúrós növények, de könnyen át lehetett menni köztük. Két óra alatt értem Nógrádsipekre, ez 10 km-es távolságra van Hollókõtõl. Ez egész jó idõ, de itt már szükségem volt egy kis kajára. Leültem egy padra a buszmegállóban, de csak egy mákos kiflit tudtam megenni. Pecsétet nem találtam, a Kemény Huszár kocsma, amit a kéktúra atlasz ír, már nem mûködik. Jobb híján lefényképeztem magamat a könyvtár elõtt, aminek falán negy betûkkel ki van írva a falu neve is.

A falu völgyben van, ismét emelkedõ következett, de elõtte még egy kis gyaloglás a melegben. Nem voltam elég óvatos, és elestem egy sáros részen. A seggem és a tenyerem lett sáros. Nem voltam bõvében víznek, és ilyen melegben azt kézmosás helyett inkább saját magamba szántam. Itt nem volt már akkora emelkedõ, de lehet, hogy meg is szoktam már. Az erdõben ismét jöttek a legyek. Pókok viszont nem voltak.

Egy dombtetõrõl megpillantottam Cserhátsurányt, a következõ falut, ahol reméltem lesz kocsma, és normális pecsét is. Egy dombon kellett lemenni a faluba, amit 20 perc alatt meg is tettem, így továbbra is sikerült ötös átlagot nyomnom, viszont már éreztem, hogy ez így nem fog sokáig menni. A faluban volt kocsma, benne bélyegzõ, és legalább egy üveg sör is. Volt buszjárat is, ami Balassagyarmatra ment. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy ne menjek-e el vele, és akkor nem éjfélre érek haza. Valahogy az volt az érzésem, bárhogy is döntök (megyek a busszal, vagy tovább gyalog), mindenképp meg fogom bánni a döntést. Inkább a gyaloglás mellett maradtam, és nem bántam meg.

Viszont letettem arról, hogy a korábbi vonathoz siessek, így lelassítottam a tempót. És láss csodát, sokkal jobban élveztem az utat. Csak azok a rohadt dög legyek ne lettek volna, néha teljesen elcseszték a hangulatomat. Bár lehetett volna sokkal rosszabb a helyzet, ha mondjuk szúnyogok, vagy repülõ vérkullancsok gyûlnek körém.

Cserhátsurányból hosszú "meleg" szakasz következett gabonatáblák és arató kombájnok mellett. Nem töltöttem fel a vízkészletemet, gondoltam az a sör kitart valameddig, amit a kocsmában ittam. De a sok napsütés miatt a valameddig csak pár km volt, aztán megint innom kellett a vizembõl. Nem volt annyira kevés, de nem mertem sokat inni, ki tudja, hogy Szandaváralján lesz-e kút vagy kocsma. És elég meleg is volt már a vizem. Most, hogy adtam magamnak +2 órát, nem kellett sietni, és valahogy a kilométerek is gyorsabban teltek. Legalábbis érzésre.

Szandaváralja az utolsó elõtti falu, innen még 6 km a cél, de addig meg kell mászni a Szandavárat. Szerencsére a faluban volt kút, meg is mostam a pofámat meg a kezemet. A gatyámat is megpróbáltam, de nem sikerült valami jól. Leültem egy padra, megettem egy szendvicset. Jól esett az ücsörgés, és a táskátlanság. A héten elfeküdtem a hátamat, szombaton még csak a nevetés fájt, mára a hátizsákozás miatt kicsit romlott a helyzet. De nem akartam sokat üldögélni, kb. negyed óra után indultam is tovább. A pecsét itt egy dobozkában van a buszmegálló mellett.

A Szandavár 529 m magasan van a térkép szerint, a múltkor a másik oldalról - Becske felõl - láttam, akkor onnan brutálisnak nézett ki. Innen nem annyira, bár egy héttel a Grosser Muntanitz "csimnije" után voltunk, és ahhoz voltam hozzászokva. A teteje volt inkább keményebb, ott néhol a köveken kellett lépdelni. De a kilátásért tényleg megéri ide feljönni.

Észak, északnyugat felé zivatarfelhõ alakult ki, a Börzsöny felett már esett is. Szerencsére nem felém jött, elázni végképp nem akartam itt a végén. A zivatar Budapest felé tartott, jó hogy valaki azt mondta tegnap az Info Rádióban, hogy vasárnap csapadék már nem valószínû... :(

A zivatarfelhõ üllõje beterítette a nyugati égboltot, de alatta is elég sok volt a gomolyfelhõ, amelyek lassan összeálltak, szinte beborult az ég. Elmúlt már hat óra, a nap is elég alacsonyan járt. A hegy déli oldalán lévõ erdõben félhomály volt ezek hatásásra. És megint jöttek a legyek! Becske felé meredekebb és hosszabb a lejtõ mint azon az oldalon, ahol feljöttem a hegyre. Kicsivel hét után értem le a faluba, ahol a Vadász Presszó zárva volt. Mögötte az udvarban mûködött a fagyizó-pizzázó-sütizõ-kólázó. Itt kaptam OKT-s pecsétet a kóla mellé. A vasúti megállóig még sétálnom kellett kb. 2 km-t az országúton, és már sötétedett, inkább elindultam korábban, minthogy sötétben tébláboljak az út szélén.

Végig jók, faszán követhetõek voltak a jelzések. Az út csak néhol volt sáros, és igazán bozótos sem volt. Csak a rohadt legyek ne lettek volna!