A Vasas Maratont 11. alkalommal rendezték meg, nekünk ez volt az elsõ alkalom, hogy részt vettünk rajta. A pomázi rajtot kevéssel napfelkelte elõtt már el is hagytuk. Már nem volt annyira sötét, lámpa nem kellett. Különben is jó sokáig a falun belül vitt az út a Kõ-hegy felé. Eddig mindig csak olyan túrákon vettem részt, ahol Pomáz a cél volt, és roppant kellemetlen volt végigsétálni a hosszan kayargó utcákon. Most, közvetleül idulás után nem éreztem annyira borzasztónak. El is beszélgettük Beával az idõt. Az erdõbe érve kezdett emelkedni jelentõsebben a terep, de a Kõ-hegyre érve is csak 250 m szintet tettünk meg a ránk váró 1450-bõl. Viszont az 5 km-t egy óra alatt abszolváltuk. A Kõ-hegyen teával vártak a rendezõk, ami jól esett a reggeli hûvösben. Nem volt se hideg, se forró, pont jól lett eltalálva.
Kis lejtõ következett, betértünk a Vasas-szakadékhoz, majd ismét emelkedõ jött egészen a Lajosforrásig. De ez már nem volt annyira vészes. Továbbra is jó tempóban haladtunk, nagyjából tartottuk az 5 km/h-s átlagot, de én már kezdtem megéhezni. Lajosforrásnál megálltunk kb. 10 percre enni, inni, és mértünk is egyet. A száraz szeptember a forrásokon is nyomot hagyott. A Kõ-hegy alatti Petõfi-forrás száraz volt, de a mindig bõvízû Lajosforrást is meg lehetett mérni egy fél literes konyhai mérõedény segítségével. Máskor egy ilyen edény alá sem fér a vízsugár alá, vagy ha igen, a másodperc tötrésze alatt megtelik. Most másfél másodperc kellett hozzá. Majdnem eluntam magam ez alatt.
Dömörkapuig gyakorlatilag végig lefelé kell menni, vannak itt elég meredek részek is. Aztán a mûúton, illetve a mûúttal párhuzamosan vezetõ turistaúton haladtunk a Lenkó-emlékig. Útközben még egy sámánt, vagy táltost, vagy ki tudja kit is láttunk, aki a patakparton dobolt és kántált valamit. A lazább terep ellenére lassultunk kicsit, és természetesen többet pofáztunk, mint emelkedõn felfelé. A Lenkó-emléknél régi ismerõsök voltak a pontõrök, akiket ilyen szerepben még nem láttam, és figyelmeztettek, hogy a Sikárosi-erdészháznál a jelzések megváltoztak. Ennek ellenére elõször rossz irányba, az új kék jelzésen mentünk, de még idõben rájöttünk a tévedésünkre, és visszatértünk a régi OKT útvonalra. Úgy tûnt számomra, hogy miattam lassultunk le, mert amikor Bea ment elõl mindig begyorsultunk, valamikor alig tudtam tartani vele a lépést. Megpróbáltam ilyenkor nem beszélni, mert a légzésre kellett koncentrálnom, beszédre már maradt energia.
Az itineren volt egy metszet, ami alapján a Király-kúthoz is meredek emelkedõ visz majd fel. De csalóka volt az ábra, mert nem volt semmi különös. Kicsit emelkedett ugyan, de nem az a tüdõkiköptetõ, durva szint volt. A Király-kutat már a térkép is idõszakos forrásnak jelöli, naná, hogy most sem folyt, pedig nagyon jól nézett ki az a mély árok, ami a víz elvezetésésre szolgál. Megkaptuk a sokadik csokinkat (egy csomó ponton kaptunk csokit), és már indultunk is tovább. Innen Dömösig megint laza, lejtõs a pálya. A Szõke-forrás völgyében kanyarogtunk egyre lejjebb. A felsõ szakaszon egy csepp víz sem volt, de látszódott, hogy vannak, vagy voltak olyan idõszakok, amikor nagy mennyiségû víz zúdul le a hegyrõl, mert alá volt mosva sok helyen, a fák gyökerei is szabadon voltak már néhol. Lejjebb már több mellékág is beletorkollik a völgyben futó mederbe, itt már a víz is folyt. Nem voltam még erre, a térképet meg nem akartam elõvenni. Ezért kicsit meg is lepett, hogy a Rám-szakadék bejáratánál lyukadtunk ki.
Nem a mûúton, hanem továbbra is a piros sávon mentünk Dömösre. Így kényelmesebb volt, bár a végén nem lehetett az aszfaltot elkerülni. Dömösön a Dunaparton volt a pont, zsíroskenyérrel, pezsgõtablettával. Itt is voltunk vagy negyed órát. Valahogy nem akaródzott továbbindulnom. Pilismarótig a Duna mellett, parti kutak mellett vitt az út. Dél elmúlt, kezdett meleg is lenni. Már Dömösig, a hosszú lejtõn sem jöttünk valami gyorsan, most viszont határozottan lelassultunk. Mintha lélekben készültünk volna a végsõ, nagy emelkedõre, Pilismaróttól fel Dobogókõre. A Duna-parton alig voltunk 100 méter felett, Dobogõkõ meg 699 m, szóval kis híján 600 m szint volt még elõttünk. Érdekes módon fölfelé gyorsabban mentünk, talán, mert minél elõbb le akartuk tudni. És ha már felértünk, tulajdonképpen be is fejeztük a túrát. Az elsõ pár méteren megtaláltuk a kényelmes tempót, amivel normálisan haladtunk, de ki sem fulladtunk. Azért volt olyan pont, konkrétan a Szakó-hegy oldalában, ahol meg kellett állnom fényképezés és ivás ürügyén.
A Szakó-nyereg elõtt volt egy rövidebb lejtõs rész, majd egy rövid, de igen meredek szakaszt követõen 600 m fölé küzdöttük magunkat. Beának ez jobban tetszett, mert a bokája kezdett egyre többször kimenni, és az emelkedõ jobban esett neki. Közeledve Dobogókõhõz egyre nagyobb lett a tömeg. Végül 2 óra alatt meglett az alig 10 km a Dunaparttól idáig. Ami nem is rossz ahhoz képest, hogy szinte végig fölfelé kellett jönni, és elõtte ki voltam dögölve - igaz, részben az unalomtól. A hegytetõn megcsináltam a szokásos fényképeket a Dunakanyarról.
